Húsvét után - kicsit tél van vagy mi a szösz...

2020.04.14.
Eltelt ez a húsvét is, úgy-ahogy. Sehová sem lehet menni, de nem is szeretem annyira ezt az ünnepet. Utoljára akkor vártam és szerettem a locsolkodást, mikor még élt a nagyapám, mert mindig hozta az aktuális vicces locsolkodó versét, sőt, volt olyan, hogy én "gyűjtöttem be" - már az internet segítségével - az azévi verset (nagyon örültem is neki, hogy ezt a titkos favoritomat választotta.) Számomra nem az élet dicsérete vagy győzelme ez az ünnep, inkább a visszahúzódásé, elmélkedésé. Gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy húsvét után temettük apámat, és ennek még csak három éve volt. Nem tudtam őszintén örülni a szép időnek, főleg, hogy azt terveztük, állatkertbe megyünk, sétálunk, fagyizunk, erre itt ez a bezárás, bezárkózás...
Hogy elüssük otthon is az időt - jobb híján - szombaton meg vasárnap a lányommal a kertben ültettünk el kicsírázott krumplit, meg túlérett, kihajtott hagymát - kíváncsian várjuk, mi lesz belőle. Hogy tartson a lelkesedése, megígértük neki hogy paradicsomot is szerzünk és fogunk ültetni (palántát honnan veszek, még nem tudom...)
Ma délután is kint voltunk, és kiásta az egyiket, rá kellett szólnom, hogy azt nem szabad, várni kell, türelmesen... és aztán kicsit megvilágosodtam, hogy talán a várakozásé, a vágyakozásé most ez az időszak, nagy tanító, hogy mit értékeltünk másképp, és most értékelődik fel a szemünkben: az iskolai, vagy a munkahelyi kapcsolatok; együtt enni valakivel, aki fontos; vagy az az idő, amíg megbámulod a kirakatokat; vagy egy kávézó teraszán üldögélsz olvasva (vagy rögtönzött találkán a pároddal); most elveszett, vagy minőséget váltott, és széttöredezett egyszerre...
Tél van vagy mi a szösz...
Jól is vagyok meg nem is, tetszik is meg nem is, ad is és elvesz is. Valahogy, mint amikor még billeg a mérleg, és még nincs ott az egyensúlyi áldott állapotban...
Jucival nehéz, nagyon nehéz. A matekfeladatokban szinte alig hibázik, az írás még döcög, de az olvasás gyakorlása katasztrófa. Küszködünk, legalábbis én úgy érzem, már nincs annyi pizza, Pingui, bármi egyéb tényező, amivel motiválni lehet. Annyira kis pillanat-ember... adott pillanatban lelkesedik, megígér mindent, és két óra múlva mintha mi se történt volna, elvesznek valami alagútban ezek az ígéretek... és igen, az otthona az nem a tanterem, anya-apa nem a tanító... látom rajta. Valahol érzem, hogy kevesek az eszközeim, a kommunikációm, a lehetőségeim is korlátozottak, és ezek szerint kevés vagyok neki, elhiszitek, hogy mennyire nyomasztó, frusztráló érezni ezt anyaként. Néha tanító néninek szólit, és nem tudom, ez dícséret vagy kis bosszantás - bajuszhúzogatás a részéről. Illetve amit remélni szeretnék ettől az időszaktól, hogy valahol megérti, hogy bátran forduljon hozzám, kérdezzen tőlem - akár azt is, hogy mi a szösz...