Dolgozom! Tanulok! Szerelmes vagyok! Még mindig! Barnulás elmarad :D

Leültem kicsit ismét elmélkedni, bár az elmémet leszívja némi munkaügyi szabályzat és törvények, de ez van. A két kollégámat is segítenem kell, de azok meg nem sokat segítenek nekem, úgyhogy most szinte én vagyok a legjobban elmaradva...

Ha tudnátok milyen jó - meg persze felelősség is. Szerintem kilószámra használom a PostItet, nehogy elfelejtsek valamit. Egyvalakit nem fogok - ma is találkoztunk, és milyen jó volt odabújni hozzá, megölelni, és tudatni vele, hogy tényleg egy nagyszerű ember... Még mesét is mondtam neki, legalábbis amennyi fejből ment, tudjátok: "Szerda ablakában csütörtök ül, / És ordít csütörtökül."

Megint nevettem meg bolondoztam és végre nem fájdalomból, hogy azt takarjam el vele. Pedig néha úgy tűnik, évezredeket várok rá, de az olyan jó, mert azok alatt az évezredek alatt az ember megkövesedik, szoborrá dermed a várakozásban, és pillanatok alatt felenged, amint megérkezik, vagy meglátom. Végre komolyan vesznek, sőt, szerelmet vallanak - ráadásul nekem... Pont nekem, akinek aztán semmi köze ahhoz, amit csodálatos nőkről tartanak az emberek... Pont én tudtam valaki életének értelmet adni... Hihetetlen, és ha ez egy álom, akkor nem akarok felébredni még...

Azt szoktam neki mondani, hogy nézze meg a Holdat, mert minden éjjel újrafestem neki - amikor nem sikerül szépre, akkor felhőkkel betakarom. Ebbe a szerelembe az is beletartozik, hogy valami lehetetlent kövessen el az ember :D

Jó éjszakát, megyek dolgozni a Holdon is!

Judit

Kicsit elfáradtam...

Jól kihajtottam magam és most megpihenek egy kis "baglyoskodással". (Egy hulla aktivitása az enyémhez képest fényévnyire van.) Ráadásul holnap vizsgázom, nem túl szerencsés két munkával töltött nap között, de nagylány vagyok: megoldom. Kicsit felébredek, ahogy keresgélem a szavakat és küzdök a gépteremben fellelhető bioszféra repülő egyedeivel, utóbbit nem sorolnám az élvezetek közé, de mindenkinek van valami perverziója, nekik én jutottam :-)
Olyan jó írni pár SMS-t, (igaz, az egyiket félbeszakította az, hogy "visszaájultam" az alvásba, de később befejeztem), érezni, hogy élek (bár épp csak alig), csokival megtámogatni a vizsgára készülődést még így a véghajrában, és persze szeretni, meg tudni, hogy hiányzom.
Most egy rongybabát szeretnék, (mert legalább hasonlítana rám), olyan igazán ölelnivaló kis "folt-hátán-folt", gombszemű babát. Dédimamám varrt nekünk paprikajancsit régen, azt nagyon szerettem - voltam gyerek, erre is jó most gondolni. Lehet, hogy még szürcsölök egy kis kakaót a szervezetembe, attól mindig vidám vagyok - igaz, most egyedül és kicsit így furán jön ki, hogy mosolygok az üres szobának... A tus alatt reggel, remélem, felrázódom.

Semmi magvas nem jutott még ki a fejemből, talán csak annyi, hogy sokat nevettem ma is, ami segít túlélni a csendet a szobában, a nehéz dobozokat a kezemben és az Ő hiányát ;-) Persze, nincs időnk mindent megosztani egymással, "zanzásítva" egymás mellett... hát, én állítólag már így is esszenciális ember vagyok. Nem rossz dolog, csak nehéz elviselni az intenzitásomat.

Nem tudom összetörni az álmaim tükrét, de beléjük nézni most nem akarok, nincs rá időm... nem az életemet rontja meg, csak nem tudnék most nyugodni - bár tudnék. Rég voltam ennyire fáradt, és kivételesen élvezem is, most a lelkiismeretem se furdal miatta - talán most ő is lazít, majd amikor megkapom a vizsgám kettesét, kiabálni fog, higgyétek el...

Ígéreteket a paplan fölé, és szép álmokat!

Éjjel egy - a baglyok órája...

Szúnyoginvázió ezerrel, már szétcsipkedtek mindenütt. Az önérzetem és büszkeségem újra a régi, persze ezt megtámogatta némi Mojito egy kellemes társaságban, ahol ÖTYÉztünk kicsit (állítólag levelező tagnak már elmegyek...). Kértem a születésnapomra valamit: hogy elmehessek a Jekyll és Hyde-ra, de hullócsillagok még nincsenek, a "statikusabbakkal" próbálok kommunikálni (pl. egyik pótanyám). Na persze, nekem évek óta tortám sincsen, nemhogy szülinapom, és észre se vettem, hogy lassan negyed százada kavarom a port a földön, bár az is igaz, hogy most lebegek, több okból kifolyólag (és nem csak az italra kell gondolni ;).

(Ilyenkor már dolgozni kéne létösszegző verseken, merthát a "mosónők korán halnak", és lassan tényleg körbeér az év és újra tél lesz és csend és hó és halál.)

Aztán újra találkoztam Vele, és jó volt kicsit felszabadulni, elfelejtkezni a karjaiban mindenről... Mindig ez az "időszűke", amikor annyi mindent mondanál, de aztán nem tudsz megszólalni, mert ilyenek jutnak eszedbe: "még abba a Juditba szeret bele, akibe én is", és hogy "csak három hónapig voltál ilyen, emlékszem". Most kitől/mitől féljek? Önmagamtól (ergo magamban lássam a gátat) vagy hagyjam a hátam mögé esni ezeket a megjegyzéseket (és várjam, hogy kinek lesz igaza)? Egyáltalán: miért hagyom, hogy felidegesítsen? Ha tudnám, biztos nem hagynám emészteni magam, bár lassacskán belefáradok és nem is fogom. Nekem olyannak kell lennem, amilyen vagyok, és ha valaki tudja a gyengéimet, és hogyan lehet aláásni az önbizalmam, akkor ügyes próbálkozás volt.

Ettől függetlenül még az Ő szemeibe tudok nézni, és ha sejti, hogy valami mélyen belül fáj, akkor ezek a mondatok azok, mert ki tudja, lehet hogy Ő is ugyanúgy három hónap múlva csalódni fog bennem... Azt sem tudom, mi a nagyobb kihívás: "szimplán" megfelelni neki, vagy "kötéltáncolni" ezekkel a félmondatokkal a kezemben? (Ráadásul tériszonyom van!)

Örökre le kéne már tennem azt a fájdalommal teli zsákot és otthagyni valahol messze, ahol senki se találja meg - ez elég optimista gondolat, nem?

Egyszer régen megfeleltem önmagamnak, és elhittem, hogy minden kérdésre rejlik valahol válasz, de az igazi válasz a szeretet, ami gyógyítja a sebeket, ami oldja a fájdalmat, ami mosolyt fakaszt, ami keserű, mint a kinin, de csillapítja is a lázat, a létezés lázát, az örökös értelemkeresés lázát a szívemben.

Jó éjszakát! (Ígérem, legközelebb csak akkor írok, ha jobb kedvre derülök, igyekszem! - Lehet, hogy soha többé?)

;)

D. Judit

No contact ölelések - Full contact ölelések

Új hely, tudom: számoljam meg a sarkokat... Gyerekek, még azt se tudom, hol van itt a zuhanyzó! :D Találkoztam az egyik legelső diák ismerősömmel, majdnem egy év után, pont itt futottunk össze, az új hely portáján... Istenem, ha ezt jelnek veszem, a 16-i civilizációtörténet vizsgámhoz is mellékelj ilyeneket, és biztos ez is ötös lesz, mint a filozófia...

Másfél év összegzése: "...benne mind a nyári ruhák..."

Meg kell tanulni olyannak lenni, mint a többiek: birka szemek, kiüresedett tekintet, fogyasztás, fogyasztó(i magatartás), és akkor majd meglátjuk. Nekem sose mentek jól a megalkuvások.

Vár rám egy készülő migrén, jó meccs lesz... aztán hatra mehetek dolgozni. Mindezt úgy, hogy a hatéves húgom mosolya aranyozta be a napomat mindössze 10 percig: mit nem adnék, hogy mindene meglegyen: tehetség, oktatás, fejlődés, cipő, ruhák, esély... mindegy, csak sokkal jobb legyen, mint nekem valaha is lehet(ett). Megöleltem búcsúzóul, és azt mondtam: "Ezt Anyunak küldöm, add át majd otthon neki!" Szaladt vissza a műsorra (Nagycirkuszban voltak valami revün), és az ajtóból visszafordult: "De nekem is kell egy!" Olyan felejthetetlen volt (és majd elsírtam magam...)

Hiszen én már nem sokat számítok. Engem itt lehet hagyni egyedül, hajtogatnivaló ruhák és miértek között, értetlenkedve; és azért fogok dolgozni, küzdeni, hogy ilyen sose eshessen meg vele, de ha sikerül, akkor azon, hogy ilyen minél több embertársammal ne essen meg. Például a legelső interjúalanyommal ;) (állítólag ő is olvassa, remélem ezt a sort nem veszi észre...)

Most legszívesebben kimennék Afrikába az éhezők közé, a betegeket ápolni (hisz ott se lenne kevésbé melegem...), és akkor nem félnék ebben a betondzsungelben, nem érdekelne, mit gondolnak rólam, mit beszélhetnek a hátam mögött, és végre valóra válna (igazán) az egyik álmom.

Tök fura: magammal akartam vinni egy kis fájdalmat, de vadidegenek szólítottak meg folyton és minduntalan kivettek a kezemből egy kicsit, a végére el is fogyott, annyi emberrel beszélhettem: hol egy vadidegen házaspárral cseverésztem angolul (imádok BKV-menetrendet magyarázni), hol az egyik táskámat vette ki a kezemből egy néni, hogy segítsen leszállni a pakkjaimmal, vagy egy srác kérdezte: "Szabad ez a hely?"...

Összevissza gyönyörű egy nap volt... és a végére még ráadásul megszólalt az Ő hangja is a telefonban... messziről jött; Ferihegy 2ről hívott... de Ő volt... kicsit fáradtan, de remélem, holnapra kialussza magát és találkozhatunk... (és most tuti mosolyog, ha olvassa... talán mert ez volt a cél? hmm... Judit még messziről is megpróbál valami örömet szerezni, ha már adni nem sok mindent tud... meg különben is: hétfő óta nem láttam, értsetek meg, de főleg azt, hogy én sem értem még magam egészen: ilyen erős érzelmeket, hajjaj, de régen éltem.)

Annyiszor próbáltam meghatározni az élet értelmét, és ma éjjel az "iwiw-en megvilágosodva" sikerült: "Mi az élet értelme? Két szempár találkozása... vagy ennek a találkozásnak az emléke... És akkor már nem éltél hiába..."

Bocsánat a sok pont-pont-pontért... :D Ez egy ilyen nap volt, így alakult, és gondoltam, megosztom veletek, hogy a fontossági sorrend nem létezik, Csak Fontos dolgok vannak, és NEM Fontosak. A Találkozások (ha csak fél pillanatra is) Mindig Fontosak!

Szép álmokat, még szebb jövőt, és ajánlom mindenkinek A Tolvaj szarka nyitányát!

(Ha jók lesztek, megint kaptok verset is...)

:-*

Dorotovics Judit