Éjjel egy - a baglyok órája...

Szúnyoginvázió ezerrel, már szétcsipkedtek mindenütt. Az önérzetem és büszkeségem újra a régi, persze ezt megtámogatta némi Mojito egy kellemes társaságban, ahol ÖTYÉztünk kicsit (állítólag levelező tagnak már elmegyek...). Kértem a születésnapomra valamit: hogy elmehessek a Jekyll és Hyde-ra, de hullócsillagok még nincsenek, a "statikusabbakkal" próbálok kommunikálni (pl. egyik pótanyám). Na persze, nekem évek óta tortám sincsen, nemhogy szülinapom, és észre se vettem, hogy lassan negyed százada kavarom a port a földön, bár az is igaz, hogy most lebegek, több okból kifolyólag (és nem csak az italra kell gondolni ;).

(Ilyenkor már dolgozni kéne létösszegző verseken, merthát a "mosónők korán halnak", és lassan tényleg körbeér az év és újra tél lesz és csend és hó és halál.)

Aztán újra találkoztam Vele, és jó volt kicsit felszabadulni, elfelejtkezni a karjaiban mindenről... Mindig ez az "időszűke", amikor annyi mindent mondanál, de aztán nem tudsz megszólalni, mert ilyenek jutnak eszedbe: "még abba a Juditba szeret bele, akibe én is", és hogy "csak három hónapig voltál ilyen, emlékszem". Most kitől/mitől féljek? Önmagamtól (ergo magamban lássam a gátat) vagy hagyjam a hátam mögé esni ezeket a megjegyzéseket (és várjam, hogy kinek lesz igaza)? Egyáltalán: miért hagyom, hogy felidegesítsen? Ha tudnám, biztos nem hagynám emészteni magam, bár lassacskán belefáradok és nem is fogom. Nekem olyannak kell lennem, amilyen vagyok, és ha valaki tudja a gyengéimet, és hogyan lehet aláásni az önbizalmam, akkor ügyes próbálkozás volt.

Ettől függetlenül még az Ő szemeibe tudok nézni, és ha sejti, hogy valami mélyen belül fáj, akkor ezek a mondatok azok, mert ki tudja, lehet hogy Ő is ugyanúgy három hónap múlva csalódni fog bennem... Azt sem tudom, mi a nagyobb kihívás: "szimplán" megfelelni neki, vagy "kötéltáncolni" ezekkel a félmondatokkal a kezemben? (Ráadásul tériszonyom van!)

Örökre le kéne már tennem azt a fájdalommal teli zsákot és otthagyni valahol messze, ahol senki se találja meg - ez elég optimista gondolat, nem?

Egyszer régen megfeleltem önmagamnak, és elhittem, hogy minden kérdésre rejlik valahol válasz, de az igazi válasz a szeretet, ami gyógyítja a sebeket, ami oldja a fájdalmat, ami mosolyt fakaszt, ami keserű, mint a kinin, de csillapítja is a lázat, a létezés lázát, az örökös értelemkeresés lázát a szívemben.

Jó éjszakát! (Ígérem, legközelebb csak akkor írok, ha jobb kedvre derülök, igyekszem! - Lehet, hogy soha többé?)

;)

D. Judit