Boldog karácsonyt!

Karácsonyi ajándéknak álljon itt egy versem, kb. egy éve őrzöm papíron, összefoglaló az "ünnepi eseményekről" később várható :)

Szappanoperaföldön

Szavak, csak puszta szavak:
Formálódó lényegük belül.
Ajándékok - minden túl hallgatag:
Csak az igézet nem menekül.

Pörög egy rulettkerék;
Bennem az esélytelen nyugalom.
Csillogó flitter és nyakék
- Nem, ez nem az én napom...

Más erőterek között élek,
Loptam egy lázadást - (finom mosoly)
"Most a nevetés a lényeg."

(Végigsimítok egy harcvonalon.)

Csipkelődő vélemények
És az elnémult Rubicon.

(D. Judit)

Sehová?

Találtam egy helyet a városban, ahol meginnék egy kávét. Hazafelé mindig átmegyünk a Dunán (meg nem mondom, hol, melyiken, szóval) egy hídon - többnyire persze este -, de a hídról ezernyi fénypötty az egész város, és alatta is csillogó fekete bársonyövként a folyó... én ott, a híd közepén álldogálva innék egy kávét. Akár egyedül is, de ha lehet, akkor legyen mellettem valaki szépen, csendben.

Vannak pofonok, amik elől nincs esélyed elhajolni, és a végén úgy érzed, talán nem is akartál. Most aztán megkaptam barátnőmtől: én nem is akarok változni, váltani. (Nem tudom, 7 hónapnyi álláskeresés után mit gondoljak a váltásról... az esetek 90%-ában vissza se jeleznek, vagy csak küldik a sablon "sajnos..." e-mailt.) Végül arra terelődött a szó, mit szeretnék csinálni valójában, és mondtam, hogy színházban dolgozni. "Hát akkor, miért nem kezdesz?" Egyszerű: a "nagy" színházak nem keresnek ilyen képzetlen embert, az "ama-tőrök"nél meg nem tudnám fizetni az albérletet, se a sulit (és akkor csak feltettem, hogy kapok érte pénzt.) Erre azzal jön, hogy én mindig csak magyarázkodom. Pedig nagyon jól tudja, hogy ez a helyzet. Sőt, azt is nagyon jól tudja, hogy rühellnék egy irodában, négy fal között csücsülni, de mondjuk a 16 kg-os szaloncukros dobozok emelgetését sem díjazom... úgy "valahol a kettő között" érezném jól magam.
Mindenki meg akarja javítani az életemet, csak sosem azt nézik, hogy nekem mi a jó, hanem mindenki a maga módján elgondolja, hogy nekem mi lenne a legjobb. Csodálkoznak, hogy nem vagyok elég "hálás", nem tudok örülni semminek. Én nem vagyok annyira "rászorulva" kedves szamaritánusokra az életemből, nem a földön fetrengek, annyira nem kell sajnálni, mint egy eltört lábú állatkát... alamizsnát meg pláne nem, köszönöm, engem tudniillik "hizlal".

Most már van egy zugom, ahova elbújhatok mások elől, mert néha olyan idegennek érzem magam ebben az egész városban; csak egy kávéval a kezemben, a hídon állva veszítem el a realitást, és kristálygömbként forgatnám a csillogó tájat. Ha nagyon akarom, végül bele is tehetem a kávémba.

Monologizált napsütés

Ez egy furcsa, keserű, édes, cédrusillatú december lesz számomra: 17 nap meló, ebből egy nap december 31-én... Megint elköltöztem :D úgy látszik, variates delectat, de ez már sokkal egyszerűbbnek tűnik: csak én meg a párom, egy lakásban, ahol nem "gyaloglunk át" senkin... hihetetlen...

Persze, elgondolkodhatnék, hogy biztos bennem van a hiba, hogy nem jövök ki jól azokkal, akikkel együtt lakom, de talán ha békén hagynának, és nem akarnának rám erőszakolni véleményeket, életstílusokat, akkor nagyon örülnék. Megpróbálom leküzdeni az ellenérzésemet mindenféle "anyuci pici fia" iránt, aki még 25 évesen sem képes mással beszélni, mint "Anyuval". Én is szívesen beszélgetek a saját anyukámmal, de mondjuk, nem arról, hogy "oldd már meg ezt+azt és közben főzzél is rám, és véleményezz és érdeklődj minden iránt, amit csinálok, kérlek-kérlek-kérlek!" Anyukámmal mindenféléről tudok beszélgetni, de olyasmiről, hogy "még egy tükröt fel kell szerelni és a csillárt megjavítani..." - nem ejtünk egy szót sem, soha. Általában arról beszélgetünk, hogy mit csinál éppen a Manó, hogy viselkedik, épp mit csinálok én vagy ő, mit olvasunk, a többiek hogy vannak, mit csinálnak,
DE:

az engem nem érdekel, hogy mikor mosott utoljára függönyt, csak amikor azt mondja: "épp teregetek, kislányom", akkor elképzelem a mozdulatait, ahogy a vizes ruhát egyengeti a szárítón, mintha átölelni próbálná őket...
Számomra egy otthon nem attól lesz meleg, hogy fűtenek benne (megteszik a "szükséges lépéseket, hogy fűtve legyen, úgymond gondoskodnak), hanem hogy várnak haza, és amikor megérkezem, lehet, hogy nem kapok hétfogásos vacsorát, de szeretetbe érkezem, meg egy olyan "elvarázsolt" helyre, ahol a dolgoknak nem értéke van, hanem azok pusztán dolgok, "kellékek", és jelentősége az embernek van, saját maga lesz AZ ÉRTÉK.

Juj, ez már lassacskán monológ... Inkább elteszem magam éjszakára, és valami szépet álmodok.
(Tudniillik ezt próbálom már napok óta: aludni - de még csak rövid vizsgálódásokat tehettem a témában a hét folyamán :D )
Üdv mindenkinek!
J@"

:)

Ma végre kicsit pozitívabb voltam. Nem keseregtem annyit, és jól körülnéztem ebben a ködös novemberben. Nem hinném, hogy eszembe jutott volna, ha épp nem lomtalanítanának városszerte. Én is "lomtalanítottam" magam, és próbáltam megszabadulni a keserűségeimtől. Az élet persze imádja a furcsa fintorokat: miközben kerülgettem a halmozott kacatokat, és a bennük turkáló szerencsétleneket, rózsaillatot hozott valahonnan a szél, bódítóan édeset, amitől az ember mindent, ami rossz lehet, elfelejt.

Azt hittem, hogy valaki keze van benne a dologban, vagy valami mélyről jövő sejtésé, hívásé, de nem tudom leírni, milyen érzés volt egyszerre szeretni és gyűlölni az egészet, meg persze soha nem érteni. Ez az én életem (és persze ott rontom el, ahol tudom...), ugyanúgy küszködnöm kell a nyugalmamért, mint bárki másnak, és ezt nem kérhetem számon senkitől. Már nagyon hiányzik egy igaz barát, hogy megosszam vele ezeket a komplex pillanatokat, most nem a páromra gondolok, hanem bárki másra. Mosolyt próbálok fakasztani mindenki arcára, még akkor is, ha legbelül üvöltenék a fájdalomtól, zokognék a bánattól... mint egy öreg bohóc az utolsó fellépésén: mindent belead, csak én ezt mindennap megteszem, hiszen folyton cserélődnek az emberek körülöttem.

Horgonyt kéne vetni, és mégse tudok, mert Trambulin az én sorsom is :)

Csodák állítólag már nincsenek, de én magát a születést is csodának érzem, és ezt most nem a töménytelen karácsonyi akciós tábla mondatja velem... Csak az az érzésem, hogy hiába olyan jó dolog az evolúció; de még kellett hozzá egy másik örök érvényű szabály: a szeretet.

Aludni szeretnék, de most nem lehet. Vár rám egy csodálatos házi feladat, és elő kéne szednem a fogalmaimat a fogalmazásról. Nagyon nehéz, egész héten 5 órákat aludtam, azt se tudom, mi a nemi identitás, nemhogy a sajátomat... Nekilátok, de nézni is alig bírok.

Legyetek jók!

J@/"

Olyan furcsa az új munkahelyem... Sokkal érdekesebb, változatosabb (kevesebb pénzért, de nem adom el a lelkem az ördögnek olyan olcsón :) A vicces része az, hogy eddig akárhány társammal dolgoztam együtt (diákok, mint én), mindenki szeretett velem lenni. Szeretem az embereket, csak úgy önmagukban, de Isten mentsen a tömegtől, és talán ebből fakad az aktív emberundorom (sajnos, már kezd kétoldali lenni).

Nem tudom, honnan ástam elő ezt a megnyerő személyiséget magamból, szerintem megérne egy C-14 vizsgálatot...

"A bölcsességet nem úgy kapjuk, magunknak kell azt felfedezni, oly út után, amelyet senki se tehet meg helyettünk, senki se tud tőle megkímélni..."

(Proust)

Zúgnak már a karácsonyi dalok ezerrel a hangszóróból... Kellőképp szörnyű, hogy a kereskedelem mennyire befurakodik mindenhová. Az egyik srác (miközben pakoltunk) megkérdezte tőlem: "Amikor régen nem voltak boltok meg áruházak, akkor hol vettek játékot az emberek?" Válaszoltam, hogy asztalos csinált, meg porcelánfejű babák voltak, meg "métáztak", és közben gondolkodtam: csinálnom kéne egy igazi csutkababát (november közepén!), csak úgy, a magam örömére...
http://kokeny.tripod.com/mazsola.htm#csutka

Ezt most csak azért illesztettem ide (pedig nem szokásom), mert én Mazsolán nőttem fel, és nem lehetett kihagyni, úgy megörültem, amikor megtaláltam a hálón! :D

Vigyázzatok magatokra!

J@"

Gnómok

Eljutottam addig a pontig, hogy kezdek félni. A saját ismerőseim olyan vitákba belemennek, egymást szidva és perlekedve, hogy kénytelen voltam ezt kiírni az iwiw-es üzenőfalamra:

"Nem jut eszembe semmi frappáns. Csak az, hogy az egész olyan, mint egy rossz vizsga "jaj, Istenem, legyen már vége... és még több hülye kérdés?". Az a sejtésem, hogy megbuktunk. (És ezen most ne azt értsétek, hogy a jobb vagy a bal.) Tudom, hogy hol kezdődik az elkeseredés, és hol a műsorszám. Bennem ott ég hónapok óta az elkeseredés, és autók kiégése lett a műsorszám. Hiányzik a család, a bizalmam az emberekben, a hitem magamban; és én így nem szeretek élni. Így csak muszáj élnem, hogy bebizonyítsam, hogy jobb leszek ennél, nem másoknál, hanem a jelenlegi önmagamnál. Szóval, nem azzal, búcsúzom, hogy legyetek jók, hanem azzal, hogy "legyek jobb!" ... és ha már megjavultam, újra írok."

Teletömtek linkekkel és szitkokkal több oldalt és nem értem. Tudom, hogy egyikük sem volt "székház-szétverés" című átverésen, és mégis volt olyan, amelyik ki merte írni, hogy "hazánk becsületes fiai-lányai megpróbálnak egy jobb Magyarországért harcolni és közben börtönbe jutnak egy igazságtalan diktatúra jegyében..." háát... nem érzem felemelőnek, ugyanis nem vagyunk 1956-ban vagy 1848 elején.

Valamiért nem tudjuk értékelni magunkat, mert elveszett az etalon. A politikus is ember, a tanár is ember, csak egy tanár nem nagyon "ér rá" hazudni. A hazudozás nem a tanterv része, (ami belefér, az az eufemizmus). Akkor a választások miért szólhatnak hazugságokról? A "kampány-terv" része miért lehet hazugság?
Hagyjuk. Én is csak kérdéseket teszek fel, amire nem tudok kitől választ kapni. Pedig csak egy élhető világot, elvégezhető munkát és elfogadható bért akarok csak úgy, mint a többi birka. Igaz, nekem még arra sincs időm és erőm, hogy kimenjek táblát rázni, kiáltozni és tapsolni.

Üdvözlök mindenkit!
J@/"

Ui./P.S.: Persze a cinizmusom megint nem hagyja szó nélkül a bennem forrongó indulatokat, és a felszínre tör: "Jövőre jelentkezem a Centrum pártba, hogy 3 év múlva megválasszatok!"
(Talán tőlem nem fog félni senki, a világuralom és kapzsiság című sportág nincs a súlycsoportomban!)
:D

Üveggolyó

Soha nem szabad elfelejteni, hogy van, aki szereti az embert. De azt sem, hogy vannak utak, amiket egyedül szeretne bejárni. Ha hagyják, hogy kívül mocskos legyen a világ, attól még el kell tudnod mondani magadról: belül tiszta vagy. Nem szeplőtelen, csak tiszta.

Párom nem kapott kollégiumot a BME-n. Aztán néztem, kik költöznek be, és láttam olyan "szegény" kollégistákat, akiket kisbusszal hoztak fel. Igaz, hogy páromék egy fizetésből élnek hárman, és augusztus elején még kiírták neki a koliszobát, csak beköltözés előtt 1 héttel derült ki, hogy mégse kap, de ugyanmár, ez csak a XXI.század, nem Márquez, ezt nem olvasni, megélni kell.

Valamiért van olyan része a kicsi világomnak, amit még nem sikerült betörni, pedig már rég nem vagyok idealista. Valamiért még mindig büszke vagyok, bár nem tudom, mire is tulajdonképp. Folytatnom kell a mesémet, amit elkezdtem, talán azért, hogy az ötéves húgom is tanulhasson belőle... Képzeletben még mindig egy mackót szorongatok, mint az igazi gyerekek, és azt akarom, hogy szeressenek, de felnőttként egyre nehezebb.

Kitöltöttem egy foglalkozási érdeklődési kérdőívet. Lehetnék: "formatervező, szobrász, kerámiaformázó, lakberendező, író (aminek anyám mindig is szeretett volna) , tanácsadó, tanár, orvos, lelkész (jajIstenem, bocsáss meg, de nem), szciális gondozó, ápolónő, programozó, mérnök, geológus, biológus, ügyvéd, vállalkozó, beruházási szakértő, kiadó (egyszemélyes?!), hirdetésfelvevő, titkár". Na, és most tessék választani. Nem röhögni, hisz nem vagyok sokoldalú egyáltalán, aki ismer, annak meg pláne nem.

Csak szimplán sokat olvastam, és tudom, hogy mindenki egyedi, megismételhetetlen és egyenrangú, hogy a reakciók csak hasonlók és nem egyformák, az igazság pedig - ha hagyod -, bekúszik a bőröd alá és feltűnési viszketegséget okoz :)
Ez a cinizmusom védőpajzsa alatt rejtőző riadt gyerek, ez vagyok én, és imádkozom, hogy minél több ilyet találhassak.
Vigyázzatok magatokra.

Láthatatlanná válni

Budapest bebizonyította ismét, hogy teljesen felesleges. "Éljük túl augusztus 20-át!" címmel indítottak rendezvényeket az este - különböző fedett helyeken. A legidegesítőbb az volt, hogy kb 4féle útvonalon próbáltunk meg hazajutni, mire sikerült - igaz, akkor már kékült a szám (most attól, hogy ennyire fáztam, vagy attól, hogy a gutaütés határán álltam - azt nem tudnám megmondani).

Amúgy most megpróbálok összecuccolni egy albiba a haverommal. Végre valaki, aki nem szól bele, mit csinálok és hogy csinálom, talán többet kihúzok itt, mint fél év. Igazából Pest olyan kilátástalan (a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt), hogy nem sokáig lehet húzni egy helyen.

A trolin velünk utazott egy elmebeteg. Elvezet a számkivetettség mindenhova (akárcsak a BKV a csillagászati áraival és a béka feneke alatt tartózkodó minőségével), a valóságon kívülre is.

Szeretném már jól leinni magam, kicsit megfeledkezni mindenről, végre felszabadultabban nevetni,
... látni dédapám sírját...
és újra verseket írni, és kicsit láthatatlanná lenni.

"Minden bizonnyal létezik egy láthatatlan világ. Csak az kérdés, mennyire van a városközponttól, és hánytól tart nyitva." (Woody Allen)

A pesszimizmus zsibbadása

„De a példát hibáztatni nem lehet. A példa mindig csak alkalom egy úgy is mindenképpen kitörő belső imperativus bolondság érvényesülésére.” (Szabó Dezső)

Imádom ezt az országot, csak ne kelljen itt élnem, dolgoznom, csak messziről nézhetném valami üvegbúra alatt, és csak olvashassak róla, ó adnád, Istenem! Úgy indultam, hogy „ebből a gyerekből bármi lehet”, ehhez képest a szőnyeg alá söpört az egész rendszer, elgyötört, felőrölt és elidegenített – és most nem csak kormányokról van szó, hanem sorozatos pofonokról, irreális elvárásokról.

Szerettem volna, ha jó tanár, jó ember válik belőlem, ehelyett egyre pesszimistább leszek és érzem, hogy egyre kevésbé tudok nyitni. Elmentem egy állásinterjúra, ahol megjegyezték, hogy nem vagyok elég „élénk és energikus” – holott tudták, hogy 8 órát húztam le előtte a munkahelyemen. (Vajon mit vártak, hogy elszteppelem az „Ének az esőben”-t ?!) Kicsit átlátszó ez az egész: a végén úgyse bizonyíthatok semmit, mert „mást találnak alkalmasnak”. Miért felelnék meg, amikor azt se tudom, mit várjanak el tőlem? Pályakezdőként hogy kérhet rajtam számon rátermettséget? Nekem nincs vállalkozó apukám+anyukám, hogy „csak úgy” bevegyenek a vállalatba… A jelenlegi munkahelyemen is ott a nagyfőnök unokahúga, és tényleg olyan, mint a „klasszikus szocializmus”-beli protekciós történetek: lüke is, értetlen is, felesleges is… de ott van, mert ő rokon. Nem hittem, hogy egy ilyen multi cégnél is létezik ilyen, de már hidegen hagy és nem érdekel, csak időnként idegesítő, ahogy ott téblábol és „egyet előre kettőt hátra” módszerével imitálja az értelmes cselekvést… Emberileg tényleg egy jótét lélek, csak más elől foglalja a helyet.

Alig várom már, hogy elkezdhessem az iskolámat, hátha látok addigra valami értelmet az életemben – egész életemben tanulni szerettem a legjobban. Mert én nem voltam egy Valaki gyereke (ti. tanár, orvos, vállalkozó, és egyéb fontos kisvárosi társadalmi tényező), de én megdolgoztam minden tudásomért, meg is szenvedtem érte: alig volt korombeli barátom, különc voltam meg „szegény”. Számomra a barátság romantikus és abszolút fogalom volt, amibe nem fért bele a másik piszkálása, időnkénti megalázása, ahogy dívik mostanában (és akkoriban). Nem tudtam elítélni a népszerűeket, csak én nem szerettem élcelődni, nekem az esprit d’escalier jutott, a „lépcsőházi lelemény”. Ezért szeretek írni, mert mindent kiver a fejemből (kivéve a káposztalevet és a vizet a fülemből). Persze azóta lettek „életreszóló” barátaim, és tudok nevetni és élcelődni, csak nekem idő kell, hogy a másik megtalálhassa a hozzám vezető utat.

Szeretnék valami pénzeszsák titkárnője lenni, és csendben követni az utasításokat, bólogatni és tenni a dolgom. De ehhez csoda kéne, hogy egy pénzeszsák engem, a kis szürke egeret alkalmazzon. Nincs és nem is lesz szőke hajam és magasságom, és hibátlan arcbőröm (24 évesen!) én csak én vagyok: halk és súlytalan, mint a lebegő toll, vagy egy hárfa húrja, amiben alig van már rezgés. Csodák pedig többnyire csak szentekkel esnek meg. (A lottó ötös nem csoda, hanem szerencsejáték!)
Bárcsak otthon lehetnék, ismerősök közt. Valami élettel telibb emberek kellenének, itt elég sok a "droid" - gonosz vagyok? talán. De nem akarom, hogy ők győzzenek... Nevetni és sírni tudok egyszerre ettől a várostól, pedig nincs benne semmi misztikus (ez nem Dél-Amerika). Itt csak szimplán évekbe telik minden (híd, felújítás, bármi). Rendkívül silányul adja el magát, semmi ízlése vagy ötlete nincs lassacskán, hogy mivel csábíthasson ide bárkit is. Nem sajnálom...
Én inkább a meghalt tűzoltókat sajnálom...

Szép napot!

...

Rázkódik velünk visszafelé a vonat. A lelkem is meg-megrázkódik belé. Vajon miért tette a dédapám, amit tett? Igaz, már jó ideje küzdött árnyalakokkal, akik be-bejöttek az ablakon át a házba, ahol látszólagos nyugalomban élt. Nem várta meg a halált, maga ment elébe. Nem ítélem el, csak a józansága hiányzik, a dörmögő, rekedt hangja. Még visszhangzik bennem az emlék, ahogy csoszog a házban, tesz-vesz.
A tragédiák, úgy látszik, nem görög csökevények, hanem szívbemarkoló indák. Idő kell mindehhez, hogy betemessük őket, vagy rágördítsük a követ, ahogy a barlangba zárjuk Antigonékat. Ilyenkor nincs isteni vagy emberi törvény, vagy erkölcs. Csak zúg valami elkeseredett kórus az ember fejében, az életuntság és az önutálat kórusa, halk, állatias üvöltéssel, mint egy Marilyn Manson-szám.
Mindenki máshová menekül. Egyfajta csodálattal bámulom a természetet, aminek semmi se számít, csak alárúg az embernek, hogy felemelhesse a fejét, kérdőn az égre. A boldogság ilyenkor - mint minden magamfajta cinikus számára - csak együgyű típushibának látszik.

Szivárvány az esernyő alatt

Végre kimossa az eső a város izzadtságszagát. Isteni hűvös van, csak a térdeim fájnak az egész napos állástól - a hátam pedig alattomosan csatlakozott ehhez a "partizánakcióhoz". Imádom a bürokráciát: Ügyfélkapun regsztráltam, és egy héttel későbbi időpontot kaptam; legalább van időm bejelenteni a munkahelyemen, hogy bocs, aznap csak 6 órát vállalok... mert természetesen pont 13:00-ra kell megjelennem, a két műszak közé, szóval, csak bámulom az aranytehént (azt hiszem, a Deák téren van...)

Ettől az őszies csöpögéstől megkívántam a sült tököt, a bundás almát, és az édes omlós fehérszőlőt. Néha elképzelem, hogy lehet egy-egy várost csak az "orrunk után" leírni... elárulom, Pestnek enyhe gombaillata keveredik virágzó akác- és hársfák illatával. :)

Elfáradtam, és főleg abba, hogy nem találok másik munkát. Elviselhetetlen, hogy még mindig a nagybetűs PROTEKCIÓ világát éljük, és még mindig felveszik a nagyfőnök unokahúgát... Egy hónapja megkérdeztem tőle: "K., mit csinálsz?" Mire ő, nagy büszkén: "A tusfürdőket pakolom." A következő kérdésem: "Ugye nem baj, hogy ami a kezedben van, az testápoló?" Az egész nem zavart volna, ha mondjuk, két napja dolgozott volna, de akkor már több mint egy hónapja próbálta figyelmen kívül hagyni a dobozok feliratait.

Az a baj, hogy az élet nem kabaré, hanem egy groteszk vicc. Néha legszívesebben - amolyan "örkényesen" - fejenállnék, hátha úgy helyrerázódik minden...

Szép álmokat és szebb napot

Amolyan "terápiának" képzelem ezt, mivel engem sosem hagynak békén a kétségek, ugyanúgy, mint mást... Önmarcangolós típus vagyok, tehát a "cafatokat" el kell tüntetnem valahova... Olyan szeretnék lenni, mint öcsém: exhibicionista és sosem magányos. Aztán pedig olyan, mint a szél: mindig mindent felkapnék, és két kézzel kapnának utánam :) Egy-egy sóhajban úgy megdermedni, mint egy barlang a szikla falában.

Egész nap rohangászó emberek, kosz, izzadtság, és belül: "mikor lesz már vége?" Paranoiától gyötört lelkek harca a fogyasztásért - ha ezt jelenti, hogy "hasznos tagja legyél a társadalomnak", akkor gratulálok, és visszaveszem az asztalról a tétet. Nem megfutamodom, csak átmennék egy másik asztalhoz: régi álmom egy afrikai misszió, egy kis faház gyümölcsössel, és egy okos vizsla.

Megszoktam, hogy nálunk otthon mindegyik gyerek születése egy legenda, és minden gyerek megírja a maga történetét, valami csíkos, kockás (bocs az összes matektanártól, de: "francia-négyzetrácsos?!"), üres lapjára, egy hangszerre, amíg (el nem felejtődik valahol, végül folyondárok szövik be ezt a lapot, és soha többé nem kerül elő; vagyis) felnövünk.