:)

Ma végre kicsit pozitívabb voltam. Nem keseregtem annyit, és jól körülnéztem ebben a ködös novemberben. Nem hinném, hogy eszembe jutott volna, ha épp nem lomtalanítanának városszerte. Én is "lomtalanítottam" magam, és próbáltam megszabadulni a keserűségeimtől. Az élet persze imádja a furcsa fintorokat: miközben kerülgettem a halmozott kacatokat, és a bennük turkáló szerencsétleneket, rózsaillatot hozott valahonnan a szél, bódítóan édeset, amitől az ember mindent, ami rossz lehet, elfelejt.

Azt hittem, hogy valaki keze van benne a dologban, vagy valami mélyről jövő sejtésé, hívásé, de nem tudom leírni, milyen érzés volt egyszerre szeretni és gyűlölni az egészet, meg persze soha nem érteni. Ez az én életem (és persze ott rontom el, ahol tudom...), ugyanúgy küszködnöm kell a nyugalmamért, mint bárki másnak, és ezt nem kérhetem számon senkitől. Már nagyon hiányzik egy igaz barát, hogy megosszam vele ezeket a komplex pillanatokat, most nem a páromra gondolok, hanem bárki másra. Mosolyt próbálok fakasztani mindenki arcára, még akkor is, ha legbelül üvöltenék a fájdalomtól, zokognék a bánattól... mint egy öreg bohóc az utolsó fellépésén: mindent belead, csak én ezt mindennap megteszem, hiszen folyton cserélődnek az emberek körülöttem.

Horgonyt kéne vetni, és mégse tudok, mert Trambulin az én sorsom is :)

Csodák állítólag már nincsenek, de én magát a születést is csodának érzem, és ezt most nem a töménytelen karácsonyi akciós tábla mondatja velem... Csak az az érzésem, hogy hiába olyan jó dolog az evolúció; de még kellett hozzá egy másik örök érvényű szabály: a szeretet.

Aludni szeretnék, de most nem lehet. Vár rám egy csodálatos házi feladat, és elő kéne szednem a fogalmaimat a fogalmazásról. Nagyon nehéz, egész héten 5 órákat aludtam, azt se tudom, mi a nemi identitás, nemhogy a sajátomat... Nekilátok, de nézni is alig bírok.

Legyetek jók!

J@/"