Véget ért másfél év. Na jó, "majdnem kettő". Nehéz bebizonyítani az igazságot, és nagyon könnyű a hamisság köpenyével burkolózni. Okos lepel, mert viselőjére simul, és úgyis csak ő érzi, ha valahol "bevág"...
Sajnos én nem voltam elég éles szemű. Illetve később bíztam benne, hogy képes jobb emberré válni mellettem, de világokat megváltani az én súlycsoportomban sajnos nincs induló. Letettem róla végképp. Az a legbosszantóbb, hogy egy ígéretbe bele lehet szeretni. Aztán csak görgetni egyre fel tovább, aztán kicsúszik a kezedből és visszagurul, újra és újra. A sokadik "bocsáss meg, elfelejtettem" után már mit várhat az ember: felszakadozott a lepel, és csak a rongyaival burkolgatja magát - de a barátoknak ő Pomádé király: "gyönyörű az új ruhád!"
Egyvalamit eldöntöttem: ha Isten (vagy valami belső kategorikus imperativus, vagy az "igazság nevében" valaki más) arra kér, hogy NE NÉZZEK HÁTRA, hát MEGTESZEM. Ha feléget mögöttem mident, mint Lót mögött a legenda szerint, akkor én se nézek hátra, mégha én leszek az egyetlen "túlélő" is. Ha tényleg VÁR RÁM VALAMI még ebben az életben, akkor az legtöbbször ELŐTTEM VAN... az más kérdés, hogy a "lehetőségek tárháza"egyre inkább csak a HALÁLT REJTI - ha az jön, ám jöjjön az.
Felér egy feltámadással, ha nem válunk sóbálvánnyá...
Az élet sakkjátszmájában sosem akartam Királynő lenni, hanem egy hűvös, fekete Bástya; szigorú, egyenes lépésekkel - de ez egy nehéz szerep, folyton keresztülhúzzák és leütnek (még a parasztok is).
"... nincs meg benned a kellő alázat - és ezt nem lehet eltanulni, hanem be kell látni; mert az ember csak így végezhet tisztességes munkát: vagyis végre megtudhatnád, mi az az elhivatottság, mi az, hogy szenvedély: valami fehér izzás, ami körülveszi az embert. Ezt láttad rajtam először: ez volt a tűz, a fény, ami melegítette az arcát azoknak, akik hozzám fordultak bizalommal. Ettől lesz az édes igazán édes, a sós igazán sós és a keserű valójában keserű az ember szájában; kiterjeszti minden képességemet, ezért tudom kétszerte jobban élvezni az életet, és más ember fájdalmáért emiatt vagyok képes akár könnyet is ejteni, mégha csak a rádióban beszél is róla."
Sosem a hófehér, habostollú angyalszárnyakat szerettem; én olyan áttetsző, csillogó szitakötő-szárnyat kérnék majd a Jóistentől.
Sajnos én nem voltam elég éles szemű. Illetve később bíztam benne, hogy képes jobb emberré válni mellettem, de világokat megváltani az én súlycsoportomban sajnos nincs induló. Letettem róla végképp. Az a legbosszantóbb, hogy egy ígéretbe bele lehet szeretni. Aztán csak görgetni egyre fel tovább, aztán kicsúszik a kezedből és visszagurul, újra és újra. A sokadik "bocsáss meg, elfelejtettem" után már mit várhat az ember: felszakadozott a lepel, és csak a rongyaival burkolgatja magát - de a barátoknak ő Pomádé király: "gyönyörű az új ruhád!"
Egyvalamit eldöntöttem: ha Isten (vagy valami belső kategorikus imperativus, vagy az "igazság nevében" valaki más) arra kér, hogy NE NÉZZEK HÁTRA, hát MEGTESZEM. Ha feléget mögöttem mident, mint Lót mögött a legenda szerint, akkor én se nézek hátra, mégha én leszek az egyetlen "túlélő" is. Ha tényleg VÁR RÁM VALAMI még ebben az életben, akkor az legtöbbször ELŐTTEM VAN... az más kérdés, hogy a "lehetőségek tárháza"egyre inkább csak a HALÁLT REJTI - ha az jön, ám jöjjön az.
Felér egy feltámadással, ha nem válunk sóbálvánnyá...
Az élet sakkjátszmájában sosem akartam Királynő lenni, hanem egy hűvös, fekete Bástya; szigorú, egyenes lépésekkel - de ez egy nehéz szerep, folyton keresztülhúzzák és leütnek (még a parasztok is).
"... nincs meg benned a kellő alázat - és ezt nem lehet eltanulni, hanem be kell látni; mert az ember csak így végezhet tisztességes munkát: vagyis végre megtudhatnád, mi az az elhivatottság, mi az, hogy szenvedély: valami fehér izzás, ami körülveszi az embert. Ezt láttad rajtam először: ez volt a tűz, a fény, ami melegítette az arcát azoknak, akik hozzám fordultak bizalommal. Ettől lesz az édes igazán édes, a sós igazán sós és a keserű valójában keserű az ember szájában; kiterjeszti minden képességemet, ezért tudom kétszerte jobban élvezni az életet, és más ember fájdalmáért emiatt vagyok képes akár könnyet is ejteni, mégha csak a rádióban beszél is róla."
Sosem a hófehér, habostollú angyalszárnyakat szerettem; én olyan áttetsző, csillogó szitakötő-szárnyat kérnék majd a Jóistentől.
