Véget ért másfél év. Na jó, "majdnem kettő". Nehéz bebizonyítani az igazságot, és nagyon könnyű a hamisság köpenyével burkolózni. Okos lepel, mert viselőjére simul, és úgyis csak ő érzi, ha valahol "bevág"...
Sajnos én nem voltam elég éles szemű. Illetve később bíztam benne, hogy képes jobb emberré válni mellettem, de világokat megváltani az én súlycsoportomban sajnos nincs induló. Letettem róla végképp. Az a legbosszantóbb, hogy egy ígéretbe bele lehet szeretni. Aztán csak görgetni egyre fel tovább, aztán kicsúszik a kezedből és visszagurul, újra és újra. A sokadik "bocsáss meg, elfelejtettem" után már mit várhat az ember: felszakadozott a lepel, és csak a rongyaival burkolgatja magát - de a barátoknak ő Pomádé király: "gyönyörű az új ruhád!"
Egyvalamit eldöntöttem: ha Isten (vagy valami belső kategorikus imperativus, vagy az "igazság nevében" valaki más) arra kér, hogy NE NÉZZEK HÁTRA, hát MEGTESZEM. Ha feléget mögöttem mident, mint Lót mögött a legenda szerint, akkor én se nézek hátra, mégha én leszek az egyetlen "túlélő" is. Ha tényleg VÁR RÁM VALAMI még ebben az életben, akkor az legtöbbször ELŐTTEM VAN... az más kérdés, hogy a "lehetőségek tárháza"egyre inkább csak a HALÁLT REJTI - ha az jön, ám jöjjön az.
Felér egy feltámadással, ha nem válunk sóbálvánnyá...
Az élet sakkjátszmájában sosem akartam Királynő lenni, hanem egy hűvös, fekete Bástya; szigorú, egyenes lépésekkel - de ez egy nehéz szerep, folyton keresztülhúzzák és leütnek (még a parasztok is).
"... nincs meg benned a kellő alázat - és ezt nem lehet eltanulni, hanem be kell látni; mert az ember csak így végezhet tisztességes munkát: vagyis végre megtudhatnád, mi az az elhivatottság, mi az, hogy szenvedély: valami fehér izzás, ami körülveszi az embert. Ezt láttad rajtam először: ez volt a tűz, a fény, ami melegítette az arcát azoknak, akik hozzám fordultak bizalommal. Ettől lesz az édes igazán édes, a sós igazán sós és a keserű valójában keserű az ember szájában; kiterjeszti minden képességemet, ezért tudom kétszerte jobban élvezni az életet, és más ember fájdalmáért emiatt vagyok képes akár könnyet is ejteni, mégha csak a rádióban beszél is róla."
Sosem a hófehér, habostollú angyalszárnyakat szerettem; én olyan áttetsző, csillogó szitakötő-szárnyat kérnék majd a Jóistentől.
Sajnos én nem voltam elég éles szemű. Illetve később bíztam benne, hogy képes jobb emberré válni mellettem, de világokat megváltani az én súlycsoportomban sajnos nincs induló. Letettem róla végképp. Az a legbosszantóbb, hogy egy ígéretbe bele lehet szeretni. Aztán csak görgetni egyre fel tovább, aztán kicsúszik a kezedből és visszagurul, újra és újra. A sokadik "bocsáss meg, elfelejtettem" után már mit várhat az ember: felszakadozott a lepel, és csak a rongyaival burkolgatja magát - de a barátoknak ő Pomádé király: "gyönyörű az új ruhád!"
Egyvalamit eldöntöttem: ha Isten (vagy valami belső kategorikus imperativus, vagy az "igazság nevében" valaki más) arra kér, hogy NE NÉZZEK HÁTRA, hát MEGTESZEM. Ha feléget mögöttem mident, mint Lót mögött a legenda szerint, akkor én se nézek hátra, mégha én leszek az egyetlen "túlélő" is. Ha tényleg VÁR RÁM VALAMI még ebben az életben, akkor az legtöbbször ELŐTTEM VAN... az más kérdés, hogy a "lehetőségek tárháza"egyre inkább csak a HALÁLT REJTI - ha az jön, ám jöjjön az.
Felér egy feltámadással, ha nem válunk sóbálvánnyá...
Az élet sakkjátszmájában sosem akartam Királynő lenni, hanem egy hűvös, fekete Bástya; szigorú, egyenes lépésekkel - de ez egy nehéz szerep, folyton keresztülhúzzák és leütnek (még a parasztok is).
"... nincs meg benned a kellő alázat - és ezt nem lehet eltanulni, hanem be kell látni; mert az ember csak így végezhet tisztességes munkát: vagyis végre megtudhatnád, mi az az elhivatottság, mi az, hogy szenvedély: valami fehér izzás, ami körülveszi az embert. Ezt láttad rajtam először: ez volt a tűz, a fény, ami melegítette az arcát azoknak, akik hozzám fordultak bizalommal. Ettől lesz az édes igazán édes, a sós igazán sós és a keserű valójában keserű az ember szájában; kiterjeszti minden képességemet, ezért tudom kétszerte jobban élvezni az életet, és más ember fájdalmáért emiatt vagyok képes akár könnyet is ejteni, mégha csak a rádióban beszél is róla."
Sosem a hófehér, habostollú angyalszárnyakat szerettem; én olyan áttetsző, csillogó szitakötő-szárnyat kérnék majd a Jóistentől.
6 megjegyzés:
Visszaolvastam az egész blogodat. Visszagondoltam az együtt töltött 21 hónapra. Hiányzik. Volt otthonom, otthonunk, de - ahogy írod is - egyre-másra kicsúszott a kezemből. Egyszer találkozzunk a Szent Imre téren. Lesz egy meglepetésem. Lesz egy álmod.
Te is tudod, hogy vár rád valami! Hogy egészen pontosan mi? Arra neked kell rájönnöd. Hiszen, hiába akarsz bástya lenni, amikor a "magad súlycsoportjában" királynő vagy. Csak még elbújva egy békában, "aki" arra vár, hogy a fehér lovon érkező herceg megcsókolja.
Jó-jó, tudom, a fehér lovak már kihaltak, de az ember azért még reménykedhet, hogy egy herceg is képes gyalog járni. És rátalálni az értékekere. A gyémántokra.
Hiszen egy drágakő csak akkor ér valamit, ha megtalálják, és megcsiszolják, ékszert készítenek belőle, s azt viselik.
A drágakő a föld alatt csak egy értéktelen vacak. Fel kell fedezni, meg kell találni. Akárcsak téged...
Kedves Névtelen!
Mi lenne, ha "nevesítenéd" magad? Emailemet is el tudod érni. Mert engem nagyon kíváncsivá tettél, hogy ki lehetsz...
Egyáltalán nem hiszek abban, hogy királylánynak születtem volna. Engem csak ne csókolgassanak holmi "békák" :D
A hercegek meg nem érnek rá, puhább emberekhez szoktak - a drágakőcsiszolás nem az ő sportáguk :)
Köszönöm, kedves ismeretlen!
Judit
Hm... valaki nagyon ráérzett a gondolataimra... vagy ügyesen kezeli a hivatkozásokat :D attól függetlenül nagyjában és egészében igaza van.
Kedves d_j_Triznyak (remélem, jól írom...)!
Tudod, az élet egy nagy játék. Ahogy én szoktam mondani: játszunk, hogy élhessünk és azért élünk, hogy játszhassunk.
Játszunk hát mi is....
Olyan jó dolog az ismeretlenség homályába burkolózva, mások gondolatairól véleményt alkotni. Olyan jó érzés azt látni, hogy e gondolatokat a MÁSIK (akiről írtam) elolvassa és elgondolkodik rajta.
Ha nem baj, játszunk hát tovább. Én maradok továbbra is az ismeretlen, és olvasom naplódat. Mert tetszik, mert elgondolkodtat, és mert talán egy kicsit az én lelkemet is ápolja, megváltoztatja...
Mert nem is sejted, hogy mennyire rokonlelkek vagyunk: gondolkodunk, vívódunk a világ és saját dolgainkon. Közben talál elmegyünk a fontos(abb) dolgok mellett és az élet elsuhan mellettünk, s hamarosan már csak arra várunk, hogy minden hónap másodikán becsöngessen a nyugdíj-postás...
Én is azt vettem észre, hogy egyik pillanatban még a homokozólapáttal építettem a jövő alagútjait a lakótelepi játszótéren, majd egy szempillantás múlva már megérintett az első szerelem. Most pedig...
De ezt inkább hagyjuk..., mert talán túl hamar rájönnél ki is vagyok. Mert - ha már játszunk, akkor játszunk tisztességesen - annyit azért elárulok, talán nem is vagyok annira névtelen (anonimus), talán nem is vagyok annyira ismeretlen. Hiszen találkoztunk már...
Hogy hol és mikor? Legyen ez a játék. Szerintem rájösz...
S mivel te még még nem tudod az e-mail címem, megadok egyet: blogger.anonimus@freemail.hu
Ha gondolod itt is folytathatjuk a gondolatcserét... :-)
Üdvözlettel:
Anonimus.
Megjegyzés küldése