Új hely, tudom: számoljam meg a sarkokat... Gyerekek, még azt se tudom, hol van itt a zuhanyzó! :D Találkoztam az egyik legelső diák ismerősömmel, majdnem egy év után, pont itt futottunk össze, az új hely portáján... Istenem, ha ezt jelnek veszem, a 16-i civilizációtörténet vizsgámhoz is mellékelj ilyeneket, és biztos ez is ötös lesz, mint a filozófia...
Másfél év összegzése: "...benne mind a nyári ruhák..."
Meg kell tanulni olyannak lenni, mint a többiek: birka szemek, kiüresedett tekintet, fogyasztás, fogyasztó(i magatartás), és akkor majd meglátjuk. Nekem sose mentek jól a megalkuvások.
Vár rám egy készülő migrén, jó meccs lesz... aztán hatra mehetek dolgozni. Mindezt úgy, hogy a hatéves húgom mosolya aranyozta be a napomat mindössze 10 percig: mit nem adnék, hogy mindene meglegyen: tehetség, oktatás, fejlődés, cipő, ruhák, esély... mindegy, csak sokkal jobb legyen, mint nekem valaha is lehet(ett). Megöleltem búcsúzóul, és azt mondtam: "Ezt Anyunak küldöm, add át majd otthon neki!" Szaladt vissza a műsorra (Nagycirkuszban voltak valami revün), és az ajtóból visszafordult: "De nekem is kell egy!" Olyan felejthetetlen volt (és majd elsírtam magam...)
Hiszen én már nem sokat számítok. Engem itt lehet hagyni egyedül, hajtogatnivaló ruhák és miértek között, értetlenkedve; és azért fogok dolgozni, küzdeni, hogy ilyen sose eshessen meg vele, de ha sikerül, akkor azon, hogy ilyen minél több embertársammal ne essen meg. Például a legelső interjúalanyommal ;) (állítólag ő is olvassa, remélem ezt a sort nem veszi észre...)
Most legszívesebben kimennék Afrikába az éhezők közé, a betegeket ápolni (hisz ott se lenne kevésbé melegem...), és akkor nem félnék ebben a betondzsungelben, nem érdekelne, mit gondolnak rólam, mit beszélhetnek a hátam mögött, és végre valóra válna (igazán) az egyik álmom.
Tök fura: magammal akartam vinni egy kis fájdalmat, de vadidegenek szólítottak meg folyton és minduntalan kivettek a kezemből egy kicsit, a végére el is fogyott, annyi emberrel beszélhettem: hol egy vadidegen házaspárral cseverésztem angolul (imádok BKV-menetrendet magyarázni), hol az egyik táskámat vette ki a kezemből egy néni, hogy segítsen leszállni a pakkjaimmal, vagy egy srác kérdezte: "Szabad ez a hely?"...
Összevissza gyönyörű egy nap volt... és a végére még ráadásul megszólalt az Ő hangja is a telefonban... messziről jött; Ferihegy 2ről hívott... de Ő volt... kicsit fáradtan, de remélem, holnapra kialussza magát és találkozhatunk... (és most tuti mosolyog, ha olvassa... talán mert ez volt a cél? hmm... Judit még messziről is megpróbál valami örömet szerezni, ha már adni nem sok mindent tud... meg különben is: hétfő óta nem láttam, értsetek meg, de főleg azt, hogy én sem értem még magam egészen: ilyen erős érzelmeket, hajjaj, de régen éltem.)
Annyiszor próbáltam meghatározni az élet értelmét, és ma éjjel az "iwiw-en megvilágosodva" sikerült: "Mi az élet értelme? Két szempár találkozása... vagy ennek a találkozásnak az emléke... És akkor már nem éltél hiába..."
Bocsánat a sok pont-pont-pontért... :D Ez egy ilyen nap volt, így alakult, és gondoltam, megosztom veletek, hogy a fontossági sorrend nem létezik, Csak Fontos dolgok vannak, és NEM Fontosak. A Találkozások (ha csak fél pillanatra is) Mindig Fontosak!
Szép álmokat, még szebb jövőt, és ajánlom mindenkinek A Tolvaj szarka nyitányát!
(Ha jók lesztek, megint kaptok verset is...)
:-*
Dorotovics Judit
2 megjegyzés:
(Mind)ezek után én csak egyvalamit kívánok neked: szebb jövőt!
Ejnye-ejnye-ejnye! Már megint ez a pesszimizmus. Csöpög tőle majdnem az egész írás.
Mi az, hogy már nem sokat számítasz?
Mi az, hogy téged itt lehet hagyni?
Pesszimizmus és fájdalom, amely átjárja egy fiatal nő életét. Miért? Mert csalódtál: egyszer, kétszer sokszor? Na és! Ezért még nem szabad a borúlátásba temetkezni, s még a fejed is behúzni, hogy teljesen beborítson,s ne látzódj ki a nyálka alól.
Tudod mi az érdekes: annak idején én is Afrikába vágytam, kerestem magam, menekültem volna valahova az engem égető fájdalom elől. Aztán persze nem jutottam el a Kilimandzsáróra, sőt Sváziföld is kimaradt még az életemből. Pedig a mai napig hiszem, hogy az igazi boldogság valahol nagyon messze, talán a kongói őserdő mélyén várna rám. Még akkor is, ha ez a boldogság kolerával, maláriával és mindenféle aranyos vírusos lázzal veszi körbe magát, s ezt a védelmet nem egyszerű áttörni.
Talán már említettem: nem szabad keseregni, az élet nem véletlenül olyan amilyen, s ha valaki több órás utazás után, Ferihegy 2-ről először téged hív fel, akkor lehet reménykedni, s a következő bejegzsében már optimista sorokat szeretnék tőled olvasni... :-)
Megjegyzés küldése