„De a példát hibáztatni nem lehet. A példa mindig csak alkalom egy úgy is mindenképpen kitörő belső imperativus bolondság érvényesülésére.” (Szabó Dezső)
Imádom ezt az országot, csak ne kelljen itt élnem, dolgoznom, csak messziről nézhetném valami üvegbúra alatt, és csak olvashassak róla, ó adnád, Istenem! Úgy indultam, hogy „ebből a gyerekből bármi lehet”, ehhez képest a szőnyeg alá söpört az egész rendszer, elgyötört, felőrölt és elidegenített – és most nem csak kormányokról van szó, hanem sorozatos pofonokról, irreális elvárásokról.
Szerettem volna, ha jó tanár, jó ember válik belőlem, ehelyett egyre pesszimistább leszek és érzem, hogy egyre kevésbé tudok nyitni. Elmentem egy állásinterjúra, ahol megjegyezték, hogy nem vagyok elég „élénk és energikus” – holott tudták, hogy 8 órát húztam le előtte a munkahelyemen. (Vajon mit vártak, hogy elszteppelem az „Ének az esőben”-t ?!) Kicsit átlátszó ez az egész: a végén úgyse bizonyíthatok semmit, mert „mást találnak alkalmasnak”. Miért felelnék meg, amikor azt se tudom, mit várjanak el tőlem? Pályakezdőként hogy kérhet rajtam számon rátermettséget? Nekem nincs vállalkozó apukám+anyukám, hogy „csak úgy” bevegyenek a vállalatba… A jelenlegi munkahelyemen is ott a nagyfőnök unokahúga, és tényleg olyan, mint a „klasszikus szocializmus”-beli protekciós történetek: lüke is, értetlen is, felesleges is… de ott van, mert ő rokon. Nem hittem, hogy egy ilyen multi cégnél is létezik ilyen, de már hidegen hagy és nem érdekel, csak időnként idegesítő, ahogy ott téblábol és „egyet előre kettőt hátra” módszerével imitálja az értelmes cselekvést… Emberileg tényleg egy jótét lélek, csak más elől foglalja a helyet.
Alig várom már, hogy elkezdhessem az iskolámat, hátha látok addigra valami értelmet az életemben – egész életemben tanulni szerettem a legjobban. Mert én nem voltam egy Valaki gyereke (ti. tanár, orvos, vállalkozó, és egyéb fontos kisvárosi társadalmi tényező), de én megdolgoztam minden tudásomért, meg is szenvedtem érte: alig volt korombeli barátom, különc voltam meg „szegény”. Számomra a barátság romantikus és abszolút fogalom volt, amibe nem fért bele a másik piszkálása, időnkénti megalázása, ahogy dívik mostanában (és akkoriban). Nem tudtam elítélni a népszerűeket, csak én nem szerettem élcelődni, nekem az esprit d’escalier jutott, a „lépcsőházi lelemény”. Ezért szeretek írni, mert mindent kiver a fejemből (kivéve a káposztalevet és a vizet a fülemből). Persze azóta lettek „életreszóló” barátaim, és tudok nevetni és élcelődni, csak nekem idő kell, hogy a másik megtalálhassa a hozzám vezető utat.
Szeretnék valami pénzeszsák titkárnője lenni, és csendben követni az utasításokat, bólogatni és tenni a dolgom. De ehhez csoda kéne, hogy egy pénzeszsák engem, a kis szürke egeret alkalmazzon. Nincs és nem is lesz szőke hajam és magasságom, és hibátlan arcbőröm (24 évesen!) én csak én vagyok: halk és súlytalan, mint a lebegő toll, vagy egy hárfa húrja, amiben alig van már rezgés. Csodák pedig többnyire csak szentekkel esnek meg. (A lottó ötös nem csoda, hanem szerencsejáték!)
Bárcsak otthon lehetnék, ismerősök közt. Valami élettel telibb emberek kellenének, itt elég sok a "droid" - gonosz vagyok? talán. De nem akarom, hogy ők győzzenek... Nevetni és sírni tudok egyszerre ettől a várostól, pedig nincs benne semmi misztikus (ez nem Dél-Amerika). Itt csak szimplán évekbe telik minden (híd, felújítás, bármi). Rendkívül silányul adja el magát, semmi ízlése vagy ötlete nincs lassacskán, hogy mivel csábíthasson ide bárkit is. Nem sajnálom...
Én inkább a meghalt tűzoltókat sajnálom...
Szép napot!
