...

Rázkódik velünk visszafelé a vonat. A lelkem is meg-megrázkódik belé. Vajon miért tette a dédapám, amit tett? Igaz, már jó ideje küzdött árnyalakokkal, akik be-bejöttek az ablakon át a házba, ahol látszólagos nyugalomban élt. Nem várta meg a halált, maga ment elébe. Nem ítélem el, csak a józansága hiányzik, a dörmögő, rekedt hangja. Még visszhangzik bennem az emlék, ahogy csoszog a házban, tesz-vesz.
A tragédiák, úgy látszik, nem görög csökevények, hanem szívbemarkoló indák. Idő kell mindehhez, hogy betemessük őket, vagy rágördítsük a követ, ahogy a barlangba zárjuk Antigonékat. Ilyenkor nincs isteni vagy emberi törvény, vagy erkölcs. Csak zúg valami elkeseredett kórus az ember fejében, az életuntság és az önutálat kórusa, halk, állatias üvöltéssel, mint egy Marilyn Manson-szám.
Mindenki máshová menekül. Egyfajta csodálattal bámulom a természetet, aminek semmi se számít, csak alárúg az embernek, hogy felemelhesse a fejét, kérdőn az égre. A boldogság ilyenkor - mint minden magamfajta cinikus számára - csak együgyű típushibának látszik.