Viszlát, kedves barátom...

Meghalt egy számomra nagyon drága ember... portás volt a kollégiumban, ahol lakom, és nagyon szeretnivaló. Olyan hirtelen történt és megmagyarázhatatlanul, és fáj. Persze, rövid ideig ismerhettem, de úgy érzem, sajnálom, hogy sosem ölelhettem meg. Annyi érdemtelen embert ölel az ember magához élete során, és őt pedig pont nem - be kell érnem az emlékével. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mellém sodorta, csak hamar elvette. Most mécsesek égnek a kollégiumban érte. Hiányozni fog, ahogy sorolta a jazz nagy alakjait a mezzo előtt ülve esténként, mesélt a koncertekről, ahol volt és amikre megy.

Viszontlátásra, Jenő bácsi. Vigyázz néha ránk is odafentről.

A boldogság...

...egy egyszerű szó, de súlyos megkötéseket takar. Nem ígér függetlenséget, állandóságot és sohasem kiszámítható.

Megbántottam és most két napja nem keres. Igaza van, büntessen. "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom."

Tehetnék érte valamit, ha tudnám, mit tegyek... De ebben nem segít senki sem, főképp Ő hallgat. Túl nagyokat. Ebből is látszik: én mindig, mindent elszúrok. Holnap meg jönnek segíteni/ellenőrizni a központból és rettenetesen félek, hogy elszúrom ezt is. Várom a jelet, ami jobb kedvre derít, de csak a fülledt trópusi levegő vár a koliszobámban. Nem akarok sírni és rosszra gondolni - (csak állna már valaki mellém, hogy azt mondja: akkor is szeret, amikor csüggedek). Ez túl nagy kérés egy férfitől, nem igaz?

Régi kedves barátnőm /pótanyám/ bajban van és túl messze ahhoz, hogy segíthetnék rajta - emiatt is gyötör a lelkiismeret, mert fáj. Tudom, hogy nem érhetek Teréz anya lábfejéig sem, de most nem mozdulhatok innen... Ne érje el azt a pontot, ahonnan nincs visszaút, Istenem, csak egy kicsit vigyázz rá még!

Jövő héten komolyan akarok anyámmal négyszemközt beszélni, arról, hogy mi legyen a teendő, ha... leírni sem merem... szóval, ha elveszítenénk örökre... Mert beszélni kell a halálról is, a kishúgom sorsáról, mert féltem. Anyának többet kéne pihennie, mert már annyit tett értünk/miattunk, hogy nem tudom, meddig lehet így fáradozni... Főleg abban a feszítő környezetben, ahogy most él...

Másik barátnőm felszámolta végre a hároméves kapcsolatát, és most belevág egy újba - miért lenne ez is "zökkenőmentes"? Sosem az... De a nyugalom és a biztonság, amit ígér, remélem, valóra váltható :)

Az én "kiscsirkém" (fiatal barátnőm) még szenved a párjával, de már nagyon a végét járják... Aggódok érte is, mert még olyan fiatal, és a talpraesettségével sokkal határozottabbnak kéne lennie abban is, amit egy kapcsolatban elvár a másiktól (na, pont én papolok! más problémája mindig egyszerűbb...)

Sürgősen el kell foglalnom magam valakivel, vagy veszek egy halom komolyzenei CD-t és művelődöm, mert nagyon butának és elesettnek érzem most magam. Mintha kicsúszott volna egy vizespohár a kezemből és lassított felvételen nézem, ahogy zuhan lefelé és ezer darabra törik a padlón...

Körülbelül fél kiló csontozott Reményt kérek szépen valakitől :) Puszi mindenkinek:

Judit

Sokat mosolygok mostanában - mondjárt elszégyellem magam :)

Gyönyörű hétvégém volt, mert azzal töltöttem, akit nagyon szeretek...

Ne irigykedjetek, ez már kijárt :D A születésnapomon úgyis dolgoznom kell, csak aztán lazíthatok valamit a nyakörvemen...

Persze, kaptam már ajándékot, én mondjuk annak jobban örülök, hogy az öcsém talált munkát, remélem sikerül is neki. Apukám most volt állásinterjún, még nem tudjuk, hogy összejött neki. A húgomnak is talán sikerül elhelyezkednie, de a kutya se akar Pestre jönni velem - legalább lenne mellettem valaki, akit ismerek, meg amúgy is nagyon hiányoznak... Dehát így jártam, fulladozzak itt Pesten egyedül :D

Ajándékba kaptam a Jekyll&Hyde-ra jegyeket. Kicsit szégyellem, hogy elfogadtam attól, akitől kaptam, lehet, hogy ki kellett volna inkább fizetni, de már nem szólok semmit... Elég volt az, hogy megbántottam vele mást is, amikor elfogadtam. Alig várom az előadást, de a megjegyzéseket ehhez a témához NEM (akinek nem inge, ne vegye magára, úgyis kimoderálom, olvasás nélkül...).

Lassacskán albérletet kell keresnem, de se időm, se energiám hozzá jelenleg, és most kivételesen nem mindegy, hova költözöm, és mennyiért - szeptemberig ráér, mellesleg országomat egy határidőnaplóért, mert nem tudom hova felírni az aznapi teendőimet, ennyi PostIt meg nincs a világon, és csődbe viszem a céget... :D

Szeretem, hogy ilyen sok dolgom lett hirtelen; roppant vicces, ahogy a kis cserfes diáklányból komoly munkaügyes próbál alakulni. De azt mondják az jó, amikor a legkomolyabban próbálunk viselkedni és eközben tudunk nevetni magunkon... :)

Igyekszem kevesebbet aggódni, nem elfelejteni dolgokat, sietek sétálni a levegőre, mert napfényt x ideje nem éreztem a bőrömön. Készülődöm a csütörtök estére, bízom benne, h nem esik az eső, de ha esik, legfeljebb alszom egy nagyot :D

Ja, és hogy el ne felejtsem, 4 nap után eljutok odáig, hogy kenyeret vegyek :D Kicsit "elvoltam", nem értem rá ilyen hétköznapi dolgokra :D

Az is jó, hogy már időm sincs morgolódni, csak legyintek és nevetek egyet rajta :D

Azért vigyázok is magamra, mert van, aki vigyázzon rám :)

Puszi mindenkinek, majd írok többet is - ez fenyegetés! :)

J@"

Dolgozom! Tanulok! Szerelmes vagyok! Még mindig! Barnulás elmarad :D

Leültem kicsit ismét elmélkedni, bár az elmémet leszívja némi munkaügyi szabályzat és törvények, de ez van. A két kollégámat is segítenem kell, de azok meg nem sokat segítenek nekem, úgyhogy most szinte én vagyok a legjobban elmaradva...

Ha tudnátok milyen jó - meg persze felelősség is. Szerintem kilószámra használom a PostItet, nehogy elfelejtsek valamit. Egyvalakit nem fogok - ma is találkoztunk, és milyen jó volt odabújni hozzá, megölelni, és tudatni vele, hogy tényleg egy nagyszerű ember... Még mesét is mondtam neki, legalábbis amennyi fejből ment, tudjátok: "Szerda ablakában csütörtök ül, / És ordít csütörtökül."

Megint nevettem meg bolondoztam és végre nem fájdalomból, hogy azt takarjam el vele. Pedig néha úgy tűnik, évezredeket várok rá, de az olyan jó, mert azok alatt az évezredek alatt az ember megkövesedik, szoborrá dermed a várakozásban, és pillanatok alatt felenged, amint megérkezik, vagy meglátom. Végre komolyan vesznek, sőt, szerelmet vallanak - ráadásul nekem... Pont nekem, akinek aztán semmi köze ahhoz, amit csodálatos nőkről tartanak az emberek... Pont én tudtam valaki életének értelmet adni... Hihetetlen, és ha ez egy álom, akkor nem akarok felébredni még...

Azt szoktam neki mondani, hogy nézze meg a Holdat, mert minden éjjel újrafestem neki - amikor nem sikerül szépre, akkor felhőkkel betakarom. Ebbe a szerelembe az is beletartozik, hogy valami lehetetlent kövessen el az ember :D

Jó éjszakát, megyek dolgozni a Holdon is!

Judit

Kicsit elfáradtam...

Jól kihajtottam magam és most megpihenek egy kis "baglyoskodással". (Egy hulla aktivitása az enyémhez képest fényévnyire van.) Ráadásul holnap vizsgázom, nem túl szerencsés két munkával töltött nap között, de nagylány vagyok: megoldom. Kicsit felébredek, ahogy keresgélem a szavakat és küzdök a gépteremben fellelhető bioszféra repülő egyedeivel, utóbbit nem sorolnám az élvezetek közé, de mindenkinek van valami perverziója, nekik én jutottam :-)
Olyan jó írni pár SMS-t, (igaz, az egyiket félbeszakította az, hogy "visszaájultam" az alvásba, de később befejeztem), érezni, hogy élek (bár épp csak alig), csokival megtámogatni a vizsgára készülődést még így a véghajrában, és persze szeretni, meg tudni, hogy hiányzom.
Most egy rongybabát szeretnék, (mert legalább hasonlítana rám), olyan igazán ölelnivaló kis "folt-hátán-folt", gombszemű babát. Dédimamám varrt nekünk paprikajancsit régen, azt nagyon szerettem - voltam gyerek, erre is jó most gondolni. Lehet, hogy még szürcsölök egy kis kakaót a szervezetembe, attól mindig vidám vagyok - igaz, most egyedül és kicsit így furán jön ki, hogy mosolygok az üres szobának... A tus alatt reggel, remélem, felrázódom.

Semmi magvas nem jutott még ki a fejemből, talán csak annyi, hogy sokat nevettem ma is, ami segít túlélni a csendet a szobában, a nehéz dobozokat a kezemben és az Ő hiányát ;-) Persze, nincs időnk mindent megosztani egymással, "zanzásítva" egymás mellett... hát, én állítólag már így is esszenciális ember vagyok. Nem rossz dolog, csak nehéz elviselni az intenzitásomat.

Nem tudom összetörni az álmaim tükrét, de beléjük nézni most nem akarok, nincs rá időm... nem az életemet rontja meg, csak nem tudnék most nyugodni - bár tudnék. Rég voltam ennyire fáradt, és kivételesen élvezem is, most a lelkiismeretem se furdal miatta - talán most ő is lazít, majd amikor megkapom a vizsgám kettesét, kiabálni fog, higgyétek el...

Ígéreteket a paplan fölé, és szép álmokat!

Éjjel egy - a baglyok órája...

Szúnyoginvázió ezerrel, már szétcsipkedtek mindenütt. Az önérzetem és büszkeségem újra a régi, persze ezt megtámogatta némi Mojito egy kellemes társaságban, ahol ÖTYÉztünk kicsit (állítólag levelező tagnak már elmegyek...). Kértem a születésnapomra valamit: hogy elmehessek a Jekyll és Hyde-ra, de hullócsillagok még nincsenek, a "statikusabbakkal" próbálok kommunikálni (pl. egyik pótanyám). Na persze, nekem évek óta tortám sincsen, nemhogy szülinapom, és észre se vettem, hogy lassan negyed százada kavarom a port a földön, bár az is igaz, hogy most lebegek, több okból kifolyólag (és nem csak az italra kell gondolni ;).

(Ilyenkor már dolgozni kéne létösszegző verseken, merthát a "mosónők korán halnak", és lassan tényleg körbeér az év és újra tél lesz és csend és hó és halál.)

Aztán újra találkoztam Vele, és jó volt kicsit felszabadulni, elfelejtkezni a karjaiban mindenről... Mindig ez az "időszűke", amikor annyi mindent mondanál, de aztán nem tudsz megszólalni, mert ilyenek jutnak eszedbe: "még abba a Juditba szeret bele, akibe én is", és hogy "csak három hónapig voltál ilyen, emlékszem". Most kitől/mitől féljek? Önmagamtól (ergo magamban lássam a gátat) vagy hagyjam a hátam mögé esni ezeket a megjegyzéseket (és várjam, hogy kinek lesz igaza)? Egyáltalán: miért hagyom, hogy felidegesítsen? Ha tudnám, biztos nem hagynám emészteni magam, bár lassacskán belefáradok és nem is fogom. Nekem olyannak kell lennem, amilyen vagyok, és ha valaki tudja a gyengéimet, és hogyan lehet aláásni az önbizalmam, akkor ügyes próbálkozás volt.

Ettől függetlenül még az Ő szemeibe tudok nézni, és ha sejti, hogy valami mélyen belül fáj, akkor ezek a mondatok azok, mert ki tudja, lehet hogy Ő is ugyanúgy három hónap múlva csalódni fog bennem... Azt sem tudom, mi a nagyobb kihívás: "szimplán" megfelelni neki, vagy "kötéltáncolni" ezekkel a félmondatokkal a kezemben? (Ráadásul tériszonyom van!)

Örökre le kéne már tennem azt a fájdalommal teli zsákot és otthagyni valahol messze, ahol senki se találja meg - ez elég optimista gondolat, nem?

Egyszer régen megfeleltem önmagamnak, és elhittem, hogy minden kérdésre rejlik valahol válasz, de az igazi válasz a szeretet, ami gyógyítja a sebeket, ami oldja a fájdalmat, ami mosolyt fakaszt, ami keserű, mint a kinin, de csillapítja is a lázat, a létezés lázát, az örökös értelemkeresés lázát a szívemben.

Jó éjszakát! (Ígérem, legközelebb csak akkor írok, ha jobb kedvre derülök, igyekszem! - Lehet, hogy soha többé?)

;)

D. Judit

No contact ölelések - Full contact ölelések

Új hely, tudom: számoljam meg a sarkokat... Gyerekek, még azt se tudom, hol van itt a zuhanyzó! :D Találkoztam az egyik legelső diák ismerősömmel, majdnem egy év után, pont itt futottunk össze, az új hely portáján... Istenem, ha ezt jelnek veszem, a 16-i civilizációtörténet vizsgámhoz is mellékelj ilyeneket, és biztos ez is ötös lesz, mint a filozófia...

Másfél év összegzése: "...benne mind a nyári ruhák..."

Meg kell tanulni olyannak lenni, mint a többiek: birka szemek, kiüresedett tekintet, fogyasztás, fogyasztó(i magatartás), és akkor majd meglátjuk. Nekem sose mentek jól a megalkuvások.

Vár rám egy készülő migrén, jó meccs lesz... aztán hatra mehetek dolgozni. Mindezt úgy, hogy a hatéves húgom mosolya aranyozta be a napomat mindössze 10 percig: mit nem adnék, hogy mindene meglegyen: tehetség, oktatás, fejlődés, cipő, ruhák, esély... mindegy, csak sokkal jobb legyen, mint nekem valaha is lehet(ett). Megöleltem búcsúzóul, és azt mondtam: "Ezt Anyunak küldöm, add át majd otthon neki!" Szaladt vissza a műsorra (Nagycirkuszban voltak valami revün), és az ajtóból visszafordult: "De nekem is kell egy!" Olyan felejthetetlen volt (és majd elsírtam magam...)

Hiszen én már nem sokat számítok. Engem itt lehet hagyni egyedül, hajtogatnivaló ruhák és miértek között, értetlenkedve; és azért fogok dolgozni, küzdeni, hogy ilyen sose eshessen meg vele, de ha sikerül, akkor azon, hogy ilyen minél több embertársammal ne essen meg. Például a legelső interjúalanyommal ;) (állítólag ő is olvassa, remélem ezt a sort nem veszi észre...)

Most legszívesebben kimennék Afrikába az éhezők közé, a betegeket ápolni (hisz ott se lenne kevésbé melegem...), és akkor nem félnék ebben a betondzsungelben, nem érdekelne, mit gondolnak rólam, mit beszélhetnek a hátam mögött, és végre valóra válna (igazán) az egyik álmom.

Tök fura: magammal akartam vinni egy kis fájdalmat, de vadidegenek szólítottak meg folyton és minduntalan kivettek a kezemből egy kicsit, a végére el is fogyott, annyi emberrel beszélhettem: hol egy vadidegen házaspárral cseverésztem angolul (imádok BKV-menetrendet magyarázni), hol az egyik táskámat vette ki a kezemből egy néni, hogy segítsen leszállni a pakkjaimmal, vagy egy srác kérdezte: "Szabad ez a hely?"...

Összevissza gyönyörű egy nap volt... és a végére még ráadásul megszólalt az Ő hangja is a telefonban... messziről jött; Ferihegy 2ről hívott... de Ő volt... kicsit fáradtan, de remélem, holnapra kialussza magát és találkozhatunk... (és most tuti mosolyog, ha olvassa... talán mert ez volt a cél? hmm... Judit még messziről is megpróbál valami örömet szerezni, ha már adni nem sok mindent tud... meg különben is: hétfő óta nem láttam, értsetek meg, de főleg azt, hogy én sem értem még magam egészen: ilyen erős érzelmeket, hajjaj, de régen éltem.)

Annyiszor próbáltam meghatározni az élet értelmét, és ma éjjel az "iwiw-en megvilágosodva" sikerült: "Mi az élet értelme? Két szempár találkozása... vagy ennek a találkozásnak az emléke... És akkor már nem éltél hiába..."

Bocsánat a sok pont-pont-pontért... :D Ez egy ilyen nap volt, így alakult, és gondoltam, megosztom veletek, hogy a fontossági sorrend nem létezik, Csak Fontos dolgok vannak, és NEM Fontosak. A Találkozások (ha csak fél pillanatra is) Mindig Fontosak!

Szép álmokat, még szebb jövőt, és ajánlom mindenkinek A Tolvaj szarka nyitányát!

(Ha jók lesztek, megint kaptok verset is...)

:-*

Dorotovics Judit

Újra szabadabban...

Véget ért másfél év. Na jó, "majdnem kettő". Nehéz bebizonyítani az igazságot, és nagyon könnyű a hamisság köpenyével burkolózni. Okos lepel, mert viselőjére simul, és úgyis csak ő érzi, ha valahol "bevág"...
Sajnos én nem voltam elég éles szemű. Illetve később bíztam benne, hogy képes jobb emberré válni mellettem, de világokat megváltani az én súlycsoportomban sajnos nincs induló. Letettem róla végképp. Az a legbosszantóbb, hogy egy ígéretbe bele lehet szeretni. Aztán csak görgetni egyre fel tovább, aztán kicsúszik a kezedből és visszagurul, újra és újra. A sokadik "bocsáss meg, elfelejtettem" után már mit várhat az ember: felszakadozott a lepel, és csak a rongyaival burkolgatja magát - de a barátoknak ő Pomádé király: "gyönyörű az új ruhád!"

Egyvalamit eldöntöttem: ha Isten (vagy valami belső kategorikus imperativus, vagy az "igazság nevében" valaki más) arra kér, hogy NE NÉZZEK HÁTRA, hát MEGTESZEM. Ha feléget mögöttem mident, mint Lót mögött a legenda szerint, akkor én se nézek hátra, mégha én leszek az egyetlen "túlélő" is. Ha tényleg VÁR RÁM VALAMI még ebben az életben, akkor az legtöbbször ELŐTTEM VAN... az más kérdés, hogy a "lehetőségek tárháza"egyre inkább csak a HALÁLT REJTI - ha az jön, ám jöjjön az.
Felér egy feltámadással, ha nem válunk sóbálvánnyá...

Az élet sakkjátszmájában sosem akartam Királynő lenni, hanem egy hűvös, fekete Bástya; szigorú, egyenes lépésekkel - de ez egy nehéz szerep, folyton keresztülhúzzák és leütnek (még a parasztok is).

"... nincs meg benned a kellő alázat - és ezt nem lehet eltanulni, hanem be kell látni; mert az ember csak így végezhet tisztességes munkát: vagyis végre megtudhatnád, mi az az elhivatottság, mi az, hogy szenvedély: valami fehér izzás, ami körülveszi az embert. Ezt láttad rajtam először: ez volt a tűz, a fény, ami melegítette az arcát azoknak, akik hozzám fordultak bizalommal. Ettől lesz az édes igazán édes, a sós igazán sós és a keserű valójában keserű az ember szájában; kiterjeszti minden képességemet, ezért tudom kétszerte jobban élvezni az életet, és más ember fájdalmáért emiatt vagyok képes akár könnyet is ejteni, mégha csak a rádióban beszél is róla."

Sosem a hófehér, habostollú angyalszárnyakat szerettem; én olyan áttetsző, csillogó szitakötő-szárnyat kérnék majd a Jóistentől.

Szerintem vannak még csodák. Lenniük kell. Eltemettük őket gyerekkorunk után; jótündérestül, háromkívánságostul együtt. Ezért aztán nem könnyű papolni a szeretetről egy olyan embernek, aki hirtelen megfordítja köpenyét és tökéletes átváltozáson megy keresztül, majdhogynem "kafkai volumenűn". Bedob a mély vízbe és csodálkozik, hogy kapálózom és szeretném megfogni a kezét, erre ő nem adja. Félek.

Rossz tulajdonság, de én gyűlölöm azt, ha valaki azzal kérkedik, hogy milyen szerény és szeretnivaló. Én inkább ne legyek szeretnivaló, és kerüljem az embereket (ha tudom), csak ne lássam, mennyi mindenre lehetnének képesek akkor, ha kicsit is a dolgok mögé néznének (és itt nem tévét akarok szereltetni velük). Ha pedig rávilágítok a saját kicsinyességére, nem szégyelli el magát. Ha kigúnyolom, hogy észhez térjen, sértésnek veszi.
Akadnak jótündérek az életemben még, hála Istennek (vagy ki miben hisz). Hagyom, hogy elém kerüljenek és hagyom, hogy szeressenek. Talán visszaadja a Sors azt az embert, akit a legnagyobb tündérnek tartottam az életemben... igen, Kicsim, ha egyszer ezt olvasod, akkor Rád gondoltam. Mert nem vagyunk hiba nélkül valók - ezt nevezzük hétköznapoknak, ha engedjük, hogy hibává legyenek, és én ugyanúgy engedtem, ahogy Te is.
Sokáig én is azt hittem, jót teszek az emberekkel, ha kiírom magamból, ami fáj vagy fájt; tanulnak belőle és jobban figyelnek egymásra.
Ehhez képest mi történt? Már nincsenek szárnyaim, lekopott a tündérmaskarám. A remény azért ott csillog még belül, valahol egy kis zugban reszket értünk. A próbáktól erősebbnek kellett volna lennem...
Holnap hazavisz egy vonat (na jó, átszállok), és nem tudom, mi vár otthon. Bármi vár is: nem félek, hanem szeretek.

Részlet egyik levelemből:
"Szia Mami!

Ad captandam benevolentiam (a jóindulat elnyerése végett) írok egy kicsit, hátha türelmesebb leszek én is a világgal szemben, és kései válaszom megbocsátod. Kesergő a levél, de ne légy ettől szomorú, a szeretet bennem a régi.

Ismét Bp. kitapétázásán dolgozom, azt legalább sikerrel, mert még mindig nincs normális állásom, csak zöldségesrekeszek, meg "zsemletálcák". Azt mondják, hogy rosszul él a magyar, de azt nem számoltam, hány kiló cukrászsütit adtam el egy nap alatt a pultból. (Megfogadtam, hogy amint 80e Ft fölötti fizetésem lesz, veszek magamnak egy lúdlábat és két rigójancsit én is :D - na jó, két lúdlábat, adok Kicsimnek is...) :) Sokat veszekszem Kicsimmel, de csak az a hülye pénz nem elég, nem az ő hibája. Nem bunkó, vagy szemét, mint az exeim, csak tanulnia kell, és nehéz. Közben mindenki piszkál az ismerősöeim közül, hogy miért nem egy olyan emberrel vagyok együtt, aki keres is rám - na persze, könnyű azt mondani...
Itt Pesten rohadt nagy értékmérő a pénz, a "mennyit keresel?", meg ilyenek. Nem sokra megyek az én értékmércémmel, a boldogsággal, meg a szerelemmel. Csak akkor vagy jó pasival, ha az dolgozik is... meg költ rád, meg elvisz valahova, ergo "boldoggá tesz". Engem speciel az tenne boldoggá, ha 15ezerrel többet kereshetnék 40-45 óra heti munkával, és mellette szombatonként elmehetnék az iskolába. Álom!
[...]
Nem álltam sorba repetáért, amikor az önbizalmat osztogatták, a fene egye meg - a Jóistennek meg túl sok dolga van mostanában, foglalt a vonala.
Mosolyogni? Félek, hogy a végére már csak egy bárgyú vigyor marad...


Azért nem vagyok szomorú, csak a remény az nem sok a nyugalomra. Békére vágyom - magammal és magamban.

Puszillak sokszor, ne szomorkodj, mosolygok azért is:

Judit (kis)lányod"

Összefoglaló és kitekintés

Voltam otthon karácsonyozni. 23-án még dolgoztam, aztán az éjfélivel elindultunk haza (nemzetközi, fúj: kényelmes, ha jut neked hely). Aztán beautóztunk az állomásról páromékhoz, és le is feküdtünk hajnalban aludni...

Másnap aztán kipihenve, megebédelve párom elvitt "haza-haza". Mindhárom testvérem otthon volt, és énekeltünk+bontogattunk ajándékot; sőt, apumat "kikészítettük" azzal, hogy mind a négyen nekiálltunk a legkisebb testvérünk gyurmájával mindenféle formákat alkotni. Én megpróbáltam (24 évesen!!!) Nagy Zoárdot, a lépkedő fenyőfát elkészíteni, de a 21 éves öcsém és a 20 éves húgom szintén kitettek magukért... Persze a legjobban a Manó (jan. 8-án múlt 6éves!!!) élvezte az egészet, és sikerült meglepnünk egy gyermek sminkkészlettel. (Állítólag pont ezt nézte ki az újságból.) Úgyhogy a négy gyerek együtt játszott. (Ezek szerint semmi előnyt nem jelent a korkülönbség :D )

Megismételhetetlen volt. Amúgy is a „gyűjtögetők” nagy családjába tartozom, nőnek és ráknak születtem, vagyis: kavicsok, kagylóhéjak, és minden, ami „még jó lesz valamire”. (Szerintem átírom a horoszkópom "Hörcsög"-re.) Kicsit feltöltődtem otthon, pedig azt hittem, hogy az áruházas-szirupos karácsonyi hangulat már csömört okozott, és elkeserített, (de nem, nem jött neki össze).
Kár, hogy fel kell(ett) nőnöm, az élet törvényszerűségeinek engedelmeskednem, de biztos meglátom ennek a jó oldalát is - valami újnak mindig el kell kezdődnie egyszer, kemény munkának és/vagy alkotó-teremtő tevékenységnek - mindegy. Az a fontos, hogy a háttered, az alapjaid, a kiindulópontod, a beidegződéseid, megérzéseid, és az ilyen pillanatok adjanak erőt a mindennapokhoz, és ahhoz, hogy ne szürkülj beléjük.
Soha nem leszek elég hálás anyámnak, hogy ilyen testvéreket adott nekem, és hogy olyan megtörhetetlenül osztja szét magát a munkájában és otthon egyaránt. Rengeteget tanultam tőle - nem csak műveltség, de emberség szempontjából is. Azt se tudom, mit kaphatna anyák napjára, mert szerintem ha mindazt jelképeznie kéne, amit iránta érzek... vagy akkora nagy lenne, hogy elérne a Holdig, vagy olyan pici, hogy mikroszkóppal se látnánk meg...
Hát csók+ölelés:
J@"