Húsvét után - kicsit tél van vagy mi a szösz...

2020.04.14.
Eltelt ez a húsvét is, úgy-ahogy. Sehová sem lehet menni, de nem is szeretem annyira ezt az ünnepet. Utoljára akkor vártam és szerettem a locsolkodást, mikor még élt a nagyapám, mert mindig hozta az aktuális vicces locsolkodó versét, sőt, volt olyan, hogy én "gyűjtöttem be" - már az internet segítségével - az azévi verset (nagyon örültem is neki, hogy ezt a titkos favoritomat választotta.) Számomra nem az élet dicsérete vagy győzelme ez az ünnep, inkább a visszahúzódásé, elmélkedésé. Gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy húsvét után temettük apámat, és ennek még csak három éve volt. Nem tudtam őszintén örülni a szép időnek, főleg, hogy azt terveztük, állatkertbe megyünk, sétálunk, fagyizunk, erre itt ez a bezárás, bezárkózás...
Hogy elüssük otthon is az időt - jobb híján - szombaton meg vasárnap a lányommal a kertben ültettünk el kicsírázott krumplit, meg túlérett, kihajtott hagymát - kíváncsian várjuk, mi lesz belőle. Hogy tartson a lelkesedése, megígértük neki hogy paradicsomot is szerzünk és fogunk ültetni (palántát honnan veszek, még nem tudom...)
Ma délután is kint voltunk, és kiásta az egyiket, rá kellett szólnom, hogy azt nem szabad, várni kell, türelmesen... és aztán kicsit megvilágosodtam, hogy talán a várakozásé, a vágyakozásé most ez az időszak, nagy tanító, hogy mit értékeltünk másképp, és most értékelődik fel a szemünkben: az iskolai, vagy a munkahelyi kapcsolatok; együtt enni valakivel, aki fontos; vagy az az idő, amíg megbámulod a kirakatokat; vagy egy kávézó teraszán üldögélsz olvasva (vagy rögtönzött találkán a pároddal); most elveszett, vagy minőséget váltott, és széttöredezett egyszerre...
Tél van vagy mi a szösz...
Jól is vagyok meg nem is, tetszik is meg nem is, ad is és elvesz is. Valahogy, mint amikor még billeg a mérleg, és még nincs ott az egyensúlyi áldott állapotban...
Jucival nehéz, nagyon nehéz. A matekfeladatokban szinte alig hibázik, az írás még döcög, de az olvasás gyakorlása katasztrófa. Küszködünk, legalábbis én úgy érzem, már nincs annyi pizza, Pingui, bármi egyéb tényező, amivel motiválni lehet. Annyira kis pillanat-ember... adott pillanatban lelkesedik, megígér mindent, és két óra múlva mintha mi se történt volna, elvesznek valami alagútban ezek az ígéretek... és igen, az otthona az nem a tanterem, anya-apa nem a tanító... látom rajta. Valahol érzem, hogy kevesek az eszközeim, a kommunikációm, a lehetőségeim is korlátozottak, és ezek szerint kevés vagyok neki, elhiszitek, hogy mennyire nyomasztó, frusztráló érezni ezt anyaként. Néha tanító néninek szólit, és nem tudom, ez dícséret vagy kis bosszantás - bajuszhúzogatás a részéről. Illetve amit remélni szeretnék ettől az időszaktól, hogy valahol megérti, hogy bátran forduljon hozzám, kérdezzen tőlem - akár azt is, hogy mi a szösz...

Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb...

Hát ide is "visszatértem".
Néha jó belegondolni, hogy elmúlt dolgok is vannak, amiket már elhagytunk, túléltük, megfeledkezhetünk róluk.

A gyakorlat a csalódás gyakorlata, de egyben az élni akarásé, a boldogságkeresésé, és főleg annak a gyakorlata, hogy semmit nem érdemes misztifikálni, mert előbb-utóbb leesik az álarc, és hazamegyünk a bálról - cipő, hintó meg egyéb sallangok nélkül.

Időközben gazdája lettem két tengerimalackának, Pamacsnak és Zizinek - türelemre tanítanak, és reflexeket indítottak bennem, én is örülök, amikor hazaérek, ahogy ők is eljárják táncukat nekem. Voltak már dokibácsinál is, amit kissé megilletődve vették tudomásul. Általában úgy emlegetem őket, hogy: "az éhező egyetemisták a sarokban", mert egész hihetően adnák elő az éhezést, ha nem lennének kicsit tokásak a nyakuknál - de még nem kövérek, csak jóltápláltak...

Véget ért a mai történetem, tanulság nem sok volt, de talán majd az lesz a cél legközelebb.

Viszlát, kedves barátom...

Meghalt egy számomra nagyon drága ember... portás volt a kollégiumban, ahol lakom, és nagyon szeretnivaló. Olyan hirtelen történt és megmagyarázhatatlanul, és fáj. Persze, rövid ideig ismerhettem, de úgy érzem, sajnálom, hogy sosem ölelhettem meg. Annyi érdemtelen embert ölel az ember magához élete során, és őt pedig pont nem - be kell érnem az emlékével. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mellém sodorta, csak hamar elvette. Most mécsesek égnek a kollégiumban érte. Hiányozni fog, ahogy sorolta a jazz nagy alakjait a mezzo előtt ülve esténként, mesélt a koncertekről, ahol volt és amikre megy.

Viszontlátásra, Jenő bácsi. Vigyázz néha ránk is odafentről.