Szerintem vannak még csodák. Lenniük kell. Eltemettük őket gyerekkorunk után; jótündérestül, háromkívánságostul együtt. Ezért aztán nem könnyű papolni a szeretetről egy olyan embernek, aki hirtelen megfordítja köpenyét és tökéletes átváltozáson megy keresztül, majdhogynem "kafkai volumenűn". Bedob a mély vízbe és csodálkozik, hogy kapálózom és szeretném megfogni a kezét, erre ő nem adja. Félek.

Rossz tulajdonság, de én gyűlölöm azt, ha valaki azzal kérkedik, hogy milyen szerény és szeretnivaló. Én inkább ne legyek szeretnivaló, és kerüljem az embereket (ha tudom), csak ne lássam, mennyi mindenre lehetnének képesek akkor, ha kicsit is a dolgok mögé néznének (és itt nem tévét akarok szereltetni velük). Ha pedig rávilágítok a saját kicsinyességére, nem szégyelli el magát. Ha kigúnyolom, hogy észhez térjen, sértésnek veszi.
Akadnak jótündérek az életemben még, hála Istennek (vagy ki miben hisz). Hagyom, hogy elém kerüljenek és hagyom, hogy szeressenek. Talán visszaadja a Sors azt az embert, akit a legnagyobb tündérnek tartottam az életemben... igen, Kicsim, ha egyszer ezt olvasod, akkor Rád gondoltam. Mert nem vagyunk hiba nélkül valók - ezt nevezzük hétköznapoknak, ha engedjük, hogy hibává legyenek, és én ugyanúgy engedtem, ahogy Te is.
Sokáig én is azt hittem, jót teszek az emberekkel, ha kiírom magamból, ami fáj vagy fájt; tanulnak belőle és jobban figyelnek egymásra.
Ehhez képest mi történt? Már nincsenek szárnyaim, lekopott a tündérmaskarám. A remény azért ott csillog még belül, valahol egy kis zugban reszket értünk. A próbáktól erősebbnek kellett volna lennem...
Holnap hazavisz egy vonat (na jó, átszállok), és nem tudom, mi vár otthon. Bármi vár is: nem félek, hanem szeretek.